Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. december 28., vasárnap

Karácsonynak éjjelén

with 0 Comment


Szent ünnepnek éjszakáján,
Zengő bongó csengő hangján,
Száll a szélben a kívánság,
Szeretet, hála, boldogság.
Csillogó hópihe szárnyán,
Megfagyott gondolat ül árván,
Nem szeret már engem a világ.

Késő esti járat nagy robajjal érkezett a csendes, vidéki kisváros állomására, nyikorogva, csikorogva megállt, hogy az egyetlen utast kiadja magából, majd tova is robogott a sötét éjszakában. Az utas tétován nézelődött, mozdulatain látszott a bizonytalanság, vajon jó helyen vagyok, vagy mindegy, csak legyek valahol. Kopott hátizsákjával a hátán, görnyedten, fejét lehajtva rúgta a frissen hullott havat maga előtt. Ment a fények felé, be az állomásba, melegre vágyva. Az utazgatás is a hideg okán volt, a fűtött vonat, az andalító zakatolás, nyugodt álomba ringatta utasát. Kihaltnak látszott a környék, mintha lakói csak most hagyták volna el, hirtelen, mint az asztalon felejtett gőzölgő levest. Belépve a váróba, mellbe vágta a nagy meleg, nagyon befűtöttek, talán a szenteste tiszteletére, gondolta. De a nagy melegnek prózai oka volt, senki nem nyitotta csukta ma este az ajtókat. A jegypénztár ablakán a függöny behúzva, mögötte csend honolt, ünnepi volt a hangulat.
A fiatalember, mert amikor kibújt az ócska dzsekiből, és levette a fekete kötött sapkát, látszott arcán az ifjúság, bevackolta magát a leghomályosabb sarokba, elővette a táskából a gyűrött naplót, egy régi fotót őrizgetett benne. Az anyja és ő volt látható hajdanán, talán öt éves, ha lehetett. Mindig könny szökött a szemébe, ahányszor ránézett. Röviden bejegyezte a napi történéseket, és álomra hajtotta a fejét, de a csukott szemek ellenére ébren volt, kusza gondolatait rendezte. Karácsony van, se családja, se fedele, se étele, csak van ebben a rideg valóságban, és utazgat, amire összekoldulja a pénzt, egy emberektől nyüzsgő nagyváros aluljárójában. Dolgozni kellene, de a munkához jutáshoz lakhatás kellene, a lakhatáshoz szerencse, de neki semmije sincs, családja sincs, széthullott, már régen, gyermekkorában. Az anyja él, de olyan nyomorultul, hogy ez a csavargó élet is vágyottabb, mint az. Vajon az apja él e valahol, megjelenik előtte az alkoholtól elbambult arca, biztos szétmarta már a pálinka, gondolta. Mindent elivott, a lakást, az ő gyermekkorát, a jövőjét, mindent, neki ilyen apa jutott.  Anyja meg csak sírdogált, jajgatott, tehetetlenül tárta szét a kezeit, és úgy ítélte meg, hogy a gyereknek az intézetben jobb helye lesz, már az ellátást illetően, mert ugye ő még azt sem tudja, hogy holnap, hol hajtja majd álomra a fejét. Nagy néha látogatta, nagy néha kihozta pár napra, oda, ahol a patkányok fényes nappal futkároztak, ahol rettegett vécére menni tőlük, ahol csak sarat tapostak, de tévét nézni azt nem tudott. Egyre keserűbb érzés uralkodott el a lelkén, próbálta elhessegetni, a nyárra gondolt, valami csodára, amit őszintén remélt és hitt. 
Hirtelen ajtónyikorgás billentette ki ebből a szendergő állapotból, két rendőr lépett hozzá. Megkérdezték, hogy hová utazik, és van e jegye. Elkérték a személyit, a lakcímkártyát, ami nem volt. Az állomás nem melegedő, nem lakás, és ezzel kitessékelték a fűtött váróból. Jöjjön vissza hajnalban, amikor a vonat indul. A fiú felöltözött, hátára vette a motyóját, és lassú léptekkel kilépett a havas karácsonyi éjszakába. Bármerre nézett, ünnepváró fények ragyogtak, az ablakok mögött meleg, család, szeretet és boldogság. Neki pedig nincs más, csak a hideg, a magány, mert ez a világ nem szereti őt, ki akarja lökni magából. Már annyi a veszteség, hogy a halál ajándék.
Ment a sínek mentén, ment előre, már rég elhagyta az állomást, körülötte csak a hó világított, és a hidegen ragyogó csillagok. Lelke összefacsarodott, úgy érezte át kell mennie egy másik világba, átlépni egy rejtekajtón, oda ahol már nem fáj semmi.  Elfáradt, leült a sínre, és többé nem állt fel onnan.
A mozdonyvezető későn vette észre, a gyér hajnali fényben, a sínen ülő emberkupacot, dudált, fékezett, a síneken sikoltó fékek hangja messze szállt a fagyos karácsonyi éjszakában, hiába volt már minden. 
(Itt maradtam novelláskötetemből)




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.