2015. január 11., vasárnap

GURULÓ KÖVEK

with 0 Comment


Nagyon rohadtul éreztem magam, mikor felnéztem a hegyre, aminek csúcsa a felhők fölött lehetett. Erősen szédülni kezdtem a hátrafeszülő nyakam miatt, de ha ezt nem teszem, nem tudok felnézni.
Gondolom, ez érthető.
A végén, már megkapaszkodtam a mellettem álló fa törzsébe, de tudtam, a felnézést nem szabad abbahagynom.
Távoli döngő hangokat hallottam a felhők feletti égből jönni, egyre közeledett és egyre hangosabb lett. Ennek fele sem tréfa, - gondoltam- főleg mikor már kezdett egyre sűrűbben hullani nyakamba a föld.
Aztán megjelentek a sziklák. Száguldva zuhantak alá az égből, neki- nekicsapódva a hegy oldalának, kipattanva a légtérbe, hatalmas súlyuktól éktelen gyorsan és egyre gyorsabban.
    Hű a hétszentségit- ordítottam, amúgy sosem beszélek csúnyán, de az ijedtségtől kiszaladt a számon. Éreztem legalább odébb-ugorhatnék, de földbe gyökeredzett a két lábam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire rám zuhant a nagy kő.
    Hirtelen sötét lett, és egy hatalmas erő kipréselte belőlem az összes levegőt. Éreztem, mélyen belenyom valami a puha agyagba, hűvös volt és nedves, de amúgy nem volt kellemetlen érzés.
Te atyaúristen- ismételgettem gépiesen, nem jutott eszembe semmi más.
Miért? Azt hiszitek nektek más is eszetekbe jutott volna?
Hát mi a bánatos lószar juthatna ilyenkor eszembe. Talán valami frappáns és idevágó versidézet, ami ezt a képtelen hülye helyzetet jól illusztrálhatná?
Fogadni mernék, ti kussolnátok helyemben, mint kavics a fűben, és örülnétek, hogy nem haraptátok el a nyelveteket.
Igazából nem is értem, minek mesélem el nektek, akik olyan szánalmasak vagytok, mint egy beteg varangy.
Na de most már mindegy. Nem tudjátok égi nyugalmamat megzavarni, mert nem engedem.
Szóval, csak hasaltam a szikla alatt a sötétben, meg sem tudtam moccanni, és változatlanul csak az jutott eszembe, hogy atyaúristen.
Aztán képlékennyé váltam, és kezdtem kifolyni börtönömből, egy kis résen.
Marha nagy nyugalom, és megkönnyebbülés szállt meg, én sem értettem mi a fenétől, de úgy gondoltam, ez ilyenkor így szokás.
Mint kívülálló láttam magam a szikla mellett ácsorogni, meglehetősen laposan és nagyon alaktalanul, elképzeltem mit szólna a Gizi, ha így látna, és fel kellett röhögnöm.
De azonnal abbahagytam a helyzethez méltatlan hangoskodást.
Aztán jött egy fuvallat, és lassan emelkedni kezdtem. Rendkívül érdekes érzés volt, még sosem volt benne részem. Ahogy emelkedtem feljebb és feljebb, úgy nyílt ki a táj, egész messze elláttam, erdők és falvak jelentek meg a távolban, még a tehéncsordát is láttam, amint az öreg Sanyi lucernásában garázdálkodik.
Hű a rohadt életbe- mondtam hangosan, ebből megint verekedés lesz.
Sajnáltam, hogy nem láthatom, mert az öreg, olyan odaadással tudott csatázni, mint valami antik hős.
De mi a frászt foglalkozom a más teheneivel- gondoltam, egy ilyen ritka pillanatomban nem illik vacakolnom ilyen pitiáner üggyel.
Inkább felnéztem a felhőkre, amik szokatlanul közel voltak hozzám, és kíváncsian vártam, hogy kibukkanjon a hegy orma, ami a földről sosem látszott.
Elképedve tapasztaltam, nem szédülök, amikor felnézek.
Hatalmasan kaptam levegőt, és rohadtul kezdtem jól érezni magam.
Heuréka, marharépa – ordítottam bele a kéklő semmibe, és bukfenceket hánytam, mint egy mutatványos.
Ezek nagyon szép perceim voltak, később is szívesen gondoltam rá.
Még átvillant az agyamon, hogy fogok visszajutni a földre, hiszen keresni fognak, de meglepve észleltem, egyre kevésbé érdekel ez a részletkérdés.
Olyan tömegben zúdultak rám az új helyzetek, nem is értem rá mással foglalkozni.
Egy két elképedt madár húzott el mellettem, rám rikácsoltak megdöbbenésükben, aztán tovaröppentek.
Én is nagyokat rikoltottam, őrülten élveztem a helyzetet, a levegőm elállt, mikor lenéztem.
Olyan kicsi volt minden, mint egy miniatűr maketten, olyan komolytalan és kisszerű volt az egész, hogy nem is értettem, mit kereshettem én ebben a primitív és semmitmondó környezetben.
Milyen komolyan vettem dolgokat, mennyi mindenről hittem, hogy, pedig csak kellő magasságból kell rálátni dolgokra, és rögvest kisül, hogy dehogy.
Kisül, hogy én csak egy pitiáner senki vagyok, aki fontoskodik, ott lent matat a gazban, és azt hiszi él. Még azt is el tudom képzelni, hogy azért nincs szárnya senkinek, hogy ne vegye észre, mennyire szánalmas.
Csak a fontosnak kikiáltott kötelességek és kötelezettségek garmadája, bizonyítási kényszer, emberi kapcsolatok, mind - mind egy eget verő, bődületes marhaság.
Csak ilyen távolságról látni mindezt, ami olyan mellbevágó felismerés, hogy az ember szégyenkezni kezd saját maga előtt.
De lehet, ez a kegyes vakság teszi lehetővé azt, hogy tudunk a földön élni.
A földi élet szabályai, a nagy tisztesség és etikett, annyira távol esik a dolgok lényegétől, nem is értem magamat, hogy nem vettem eddig észre.
Csak földhözragadtságomnak köszönhetem, ha nem esik rám ez a ménkű nagy szikla, sosem jövök rá.
Az is igaz, hogy akkor nem is tudott volna zavarni ez a tény.
Jól van ez kitalálva.
De egyet már most is kijelenthetek, rendkívül kellemes így lebegni.
Ha elképzelem a Keneseit, ahogy igyekszik a hivatalába, rúgja a port siettében, nyeli amit felrugdos, mert siet, mert ő nélkülözhetetlen, nélküle megáll a bicikli…
Hát ez egy katasztrófa, egy két-lábon járó tévedés.
Remélem egyiket sem kell többé még látnom sem. Beszélünk itt az egyén és lélek szabadságáról, böfögjük a hülyeségeinket egymásra, közben fogalmunk sincs, miről is van szó. Beszélünk helyes és jó életről, és azt sem tudjuk mi az.
De honnan is tudhatnánk, annyira nem látunk rá semmire, hogy ilyen feltételekkel csak tévedni lehet. Meg is tesszük.
Aztán ha kellő magasságból látunk rá magunkra, lesül a pofánkról a bőr.
Nem lehettem ilyen hülye, - próbáljuk nyugtatgatni magunkat, közben szégyenkezve érezzük, hogy dehogynem.
Bizony Miki, így nézünk mi ki fentről.
Csak az tölt el némi kárörömmel, hogy a kiváltságosaink, az egyenlőbbek sem különbek.
Ugyan olyan roggyant rovarok, mint a többiek.
Csak ők ezt még nem tudják.
Szívesen látnám az elképedt pofájukat, amikor majd ők is lebegni kezdenek, és rádöbbennek az igazságra.
Már előre röhögnöm kell.



Kép: Kapolyi György A történet vége című alkotása





0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.