Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2015. január 7., szerda

Hólikká démon ünnepén

with 0 Comment


Hófehér falú szobában ébredt fel Gandhar, és ahogy körülpillantott még négy ágyat számolt meg. Mindnek volt lakója, magához hasonló korúnak látta őket, talán kisebbeknek, így az ágyban fekve nehezen tudta megítélni a korukat. Csendesen szuszogtak, nem beszélt egyik sem. Gandhar arra gondolt, hogy biztosan félnek hangoskodni, ebben a halálos csendben idebent.  Kint zene szólt, énekeltek, táncoltak az emberek, Hóli ünnepe volt, a tavaszünnep. Talán azt hallgatták.
Fogalma sincs, miként került ide, csak arra emlékezett, hogy a bódéjukban feküdt, már napok óta, nem tudott kimenni annyira gyenge volt, guberálni meg végképp nem lett volna képes, nem volt vize, sem étele, se pénze.  Kezdetben hányt, később a hasmenés gyötörte. A húgára gondolt, alig egy hónapja halt meg. Jalaja is csak hányt, később meg csak feküdt, nem szólt, és a szeme csukva volt mindig. Néhány napig így feküdt, majd egy reggel felült, a mamát hívta, hátrahanyatlott és nem mozdult többet. Olyan könnyű volt, amikor lepedőbe csavarta, mint egy kiskutya. Mindig kisebb volt a hasonló korú lányoknál, de mire meghalt, nem maradt más belőle, csak egy kevés csont és bőr.  Jó már neki, a mamával lehet, velem úgyis csak szenvedett -  gondolta szomorúan.
 Soha nem volt elég ennivalójuk, pedig ketten guberáltak, hol fémet, hol műanyagot, de mindig becsapta őket a kereskedő, hiába na, kicsik voltak, és nem volt velük felnőtt. Apa már olyan régen meghalt, hogy alig emlékszik rá, Jalaja, még pici volt. A mama tavaly halt meg, napokig sírtak, azóta ketten jártak dolgozni minden áldott nap. A húga szorosan a nyomában tipegett, még aludni sem mert egyedül. Elalvás előtt mindig pityergett a mama után, ezt nem szerette, mert legszívesebben maga is bőgött volna vele, de hát a fiúk nem sírhatnak, még a húguk előtt sem. Szinte soha nem nevettek anya halála után. Ám egyszer nagy öröm érte őket, mert, egy táskában kislány ruhára leltek, és egy pár szandál is volt az alján. Igaz Jalajának nagy volt a ruha is, és a szandál is, de nem törődtek vele, a lányka boldogan dobta le régi rongyokat és mosolyogva vette fel a találtakat. Na, akkor nevettek, szívből, hangosan, de este ismét sírdogálással tudott csak elaludni a húga, most azért itatta az egereket, mert anya nem láthatja a szép ruhában, mondogatta hüppögve.
Biztosan a szeméttelep pusztítja el az embereket, sokan halnak meg itt a Dharavi nyomornegyed nyugati felén a szemétlerakóknál. Különösen a gyerekek, azok halnak sokan, főleg akik már guberálni járnak. Biztosan a füst mérgezi meg őket, folyton kaparta a torkunkat – morfondírozott magában Gandhar.
 Lehet, hogy mindennap fürödni kellett volna a patakban, de kinek lett volna kedve ahhoz mindennap, mikor, estére már alig bírnak enni is a fáradtságtól. Víz is kevés, amit ingyen osztogatnak a krisnások, az kevés, épphogy inni elég, nemhogy mosakodni. Még gyengének érzi magát, de nemsokára felkel, most nagyon jó ezen a puha ágyon feküdni. Még nem is feküdtem rendes ágyban soha - suttogta halkan.
Álmélkodva tapogatta meg a hófehér lepedőjét, minden tisztán ragyogott. Még a levegő is tiszta volt, nem volt büdös égett gumiszag, fojtogató bűz. Nem volt ehhez a rendhez szokva, félelemmel töltötte el. Hol lehetek?
A szeméttelep mögötti bódérengetegben mindig káosz volt, zaj, szenny, ürülék. Hatalmas rajokban sirályok köröztek, fülsüketítően vijjogva a szeméthegyek fölött, rühes kutyák, csont sovány tehenek kóboroltak, élelem után kutatva, és mindent elleptek a legyek. Itt csend van és nyugalom. Ez olyan jó –gondolta.
- Mindenki alszik? – kérdezte elég erőtlenül.
- Nem mindenki, hogy hívnak?
- Gandharnak.
- Engem Galavnak. Honnan jöttél?
- A Dharavi nyomortelep nyugati feléről, van ott egy bódém, a szüleimtől örököltem, ők meghaltak már, és a húgom is. Tíz éves vagyok és nem jöttem, valaki idehozott, de nem tudom ki, és azt se, hogy hol vagyok.
- Keresztény irgalmas nővérek kis kórházában vagy, és biztosan a nővérek hoztak ide, valaki szólhatott nekik. Itt csak gyereket gyógyítanak.
- Te honnan jöttél?
- Én is Dharavi vagyok, és guberálok, a másik felén élek a szüleimmel és két öcsémmel. Nekünk van tévénk is.
- A szüleid hoztak ide?
- Igen, már azt hitték meghaltam, de mégse. Már egy hete itt vagyok. Nemsokára fel tudok kelni és elmehetek.
- A többieket ismered?
- Nem, a nevüket sem tudom, most hozták őket a napokban, még nincsenek jó állapotban.
- Engem mikor hoztak?
- Talán három napja, reggel.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy zsúrkocsit tolt be két fehérruhás irgalmas nővér. Sorba mentek ágyról ágyra. Vizes ruhával letörölték, majd csőrős pohárból teával itatták őket. Valami kásaszerű ételt kanalaztak Gandhar szájába. Nem érezte éhesnek magát, de önkéntelen nyelte, a nővér kedves mosollyal bíztatta. Megsimogatta a fejét, és egy ágytálat tolt alá. A következő ágynál riadtan megálltak, az egyik nővér kifutott a szobából, és már jött is vissza egy fehérruhás férfival. Az orvos meghallgatta a mozdulatlan gyereket, és a fejét csóválta.  Behoztak egy hordágyat, és a fiúcskát lepedőbe tekerve a hordágyra tették. A nővérek keresztet vetettek, az ágy végébe térdelve imádkozni kezdtek. Majd felálltak és kitolták a szobából a hordágyat.
- Te ez meghalt? kérdezte ijedten, Gandhar.
- Biztos, mert kivitték. A nővérek érted is imádkoztak ám sokat. Ők mindig imádkoznak. Ez a vallásuk.
A nővérek visszajöttek, folytatták a munkájukat. Amikor végeztek a két még öntudatlan kis beteg ágya végén térdelve imádkoztak. Gandhar arra gondolt, vajon miért halt meg az a gyerek, hiszen őérte is imádkoztak. Lehet, hogy többet kellet volna. Szerencsés vagyok, mert értem pont elég imát mondhattak el.
Gandhar egy hét múlva már tudott járni, bár nagyon gyenge volt, de napról napra gyarapodott és erősödött. Galavot hazavitték a szülei. Megígérték egymásnak, hogy még találkozni fognak. Bár ebbe egyikük sem hitt igazán, mert a Dharavi nyomortelep, olyan, mint egy hatalmas labirintus milliónyi szegény lakóval. A szoba többi betegét nem ismerhették meg, mind meghaltak, új betegeket hoztak.
Gandhar nem tudta mitévő legyen, merre menjen a gyógyulása után. Egy darabig segített a nővéreknek a házban, majd egy nap elment az egyik nővérrel egy betegért, és akkor meglátta az üresen álló bódéját. A szomszédok vigyázták, nehogy elfoglalja valaki.
Elbúcsúzott a nővértől, sírva hálálkodott, és bement az üres bódéba, ahol minden úgy volt, ahogy otthagyta két hónapja. Leült az ajtó elé, bámulta a nyomort, a káoszt, a mocskot, és mégis otthon érezte magát, ide született. Itt fog meghalni is, de nem lesz, aki fizet majd a halottégetőknek. Azért a sok halott kisgyerekért, akiket megöl a szeméttelep mérge, azokért sem fizet senki, csak odateszik valamelyik felnőtt halott mellé őket. Ki törődik itt a gyerekekkel, csak születnek, ha elérik a négy évet, mennek ők is guberálni az anyjuk után, és a többségük soha nem ismeri meg a felnőtt életet, és azt sem, hogy van élet a szeméten túl is, pedig idelátszanak azok a csodálatos fényes Mumbai felhőkarcolók. Gandhar arcán végigfolytak a könnyek, siratta anyját, apját és a kishúgát.
Felvette a gumicsizmáját, szakadt kesztyűjét, bekötötte a száját, egy piros kendővel, majd a hátára vette a nagy zsákját és nekiindult a szeméthegyeknek.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.