“Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.” (Jawaharlal Nehru)
A férfi gazdagnak született, hatalomhoz szokott, az élete gyertyáját mindkét felén égette, a munkamánia, a kötelességtudat behálózták a tudatát, a folyton pezsgő mindennapok meg csak peregtek számolatlan. Egy nagy családi tragédia után, meghalt a felesége, csak állt a fürdőszobai tükör előtt, és nézte az embert, aki teljesen megváltozott, már nem ismert önmagára. Kikapcsolta az idegesítő telefonokat, kirekesztette a zajos külvilágot, csak ült a csendben, estig, a kertet bámulta és az életéről gondolkodott. A közelében járó halál rádöbbentette rabszolga voltára. Rabja a pénznek, a munkának, a szokásainak, a jóléti sorsának, most, hogy az életét a meztelen valóságában szemléli, szörnyűnek érezte az igazságot. Már tisztán lát, eddig a szerencse fiának hitte magát, de nem az. A pénz azért van, mondogatta, hogy boldogítson, eddig hamis illúziókat kergettem.
Megszabadult a gyáraitól, felszabadította magát a munka alól, és vett egy szigetet, berendezte a luxus kényelmével, és elvonult a hangos világ elől, csak olyasmikkel teltek napjai, amelyekre ennek előtte nem jutott idő. Olvasott, horgászott, barkácsolgatott, az állataival foglalkozott, esténként a tengert hallgatta, hajnalban a kelő napot csodálta. Boldog volt, áldotta a napot, melyen a szabadító gondolat fogant.
Teltek az hónapok, már az évek is, és az emberünk egyre türelmetlenebb lett, már nosztalgiával gondolt vissza a nyüzsgő életére. Ahogy haladt az idő egyre jobban szépült a múlt, és szürkült, a kietlen jelen. Már nem talált örömet a lenyugvó nap látványában, a tenger lüktető morajában, a békés csendben. Az időmilliomosság sem adta meg a jóleső elégedettség érzését. A hiányérzet addig gyötörte, míg egy ragyogó napsütéses napon elhagyta a luxus remeteséget, és eladta a nyugalom szigetét. Újra kezdte a nyüzsgő életét, de már nem volt fiatal, semmi nem ment úgy, mint fiatalon. A vágyott gondok, a munkamánia, a zajos, gyorsuló élet végzett vele. Mindent, amit szeretett, amire vágyott, amit megszerzett, itt hagyott a földön, csak a díszes síremlék, mely ráborult a marék hamujára, az maradt az övé.
Az emberi természet már csak ilyen, mindig arra vágyik, amit nem birtokol.
“A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit… mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
A férfi gazdagnak született, hatalomhoz szokott, az élete gyertyáját mindkét felén égette, a munkamánia, a kötelességtudat behálózták a tudatát, a folyton pezsgő mindennapok meg csak peregtek számolatlan. Egy nagy családi tragédia után, meghalt a felesége, csak állt a fürdőszobai tükör előtt, és nézte az embert, aki teljesen megváltozott, már nem ismert önmagára. Kikapcsolta az idegesítő telefonokat, kirekesztette a zajos külvilágot, csak ült a csendben, estig, a kertet bámulta és az életéről gondolkodott. A közelében járó halál rádöbbentette rabszolga voltára. Rabja a pénznek, a munkának, a szokásainak, a jóléti sorsának, most, hogy az életét a meztelen valóságában szemléli, szörnyűnek érezte az igazságot. Már tisztán lát, eddig a szerencse fiának hitte magát, de nem az. A pénz azért van, mondogatta, hogy boldogítson, eddig hamis illúziókat kergettem.
Megszabadult a gyáraitól, felszabadította magát a munka alól, és vett egy szigetet, berendezte a luxus kényelmével, és elvonult a hangos világ elől, csak olyasmikkel teltek napjai, amelyekre ennek előtte nem jutott idő. Olvasott, horgászott, barkácsolgatott, az állataival foglalkozott, esténként a tengert hallgatta, hajnalban a kelő napot csodálta. Boldog volt, áldotta a napot, melyen a szabadító gondolat fogant.
Teltek az hónapok, már az évek is, és az emberünk egyre türelmetlenebb lett, már nosztalgiával gondolt vissza a nyüzsgő életére. Ahogy haladt az idő egyre jobban szépült a múlt, és szürkült, a kietlen jelen. Már nem talált örömet a lenyugvó nap látványában, a tenger lüktető morajában, a békés csendben. Az időmilliomosság sem adta meg a jóleső elégedettség érzését. A hiányérzet addig gyötörte, míg egy ragyogó napsütéses napon elhagyta a luxus remeteséget, és eladta a nyugalom szigetét. Újra kezdte a nyüzsgő életét, de már nem volt fiatal, semmi nem ment úgy, mint fiatalon. A vágyott gondok, a munkamánia, a zajos, gyorsuló élet végzett vele. Mindent, amit szeretett, amire vágyott, amit megszerzett, itt hagyott a földön, csak a díszes síremlék, mely ráborult a marék hamujára, az maradt az övé.
Az emberi természet már csak ilyen, mindig arra vágyik, amit nem birtokol.
“A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit… mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése