Lelkem széttépett rongyain
vergődik a mondat...
Képek;... mozdony, ami nyögve,
jajgatva terheket vontat.
A sínek, amelyek a messzi
távolban összefutnak.
Küzdök, csikorgok, pöfögök,
a kerekek csattognak.
Célom talán soha nem érem el,
erőm lassan elhagy.
Képek;... suhannak tovább...
látom koldusait a peronnak,
koldusait hazájuknak,
kiknek egy ócska táska vagyona,
belefér mindene, talált kenyérvég...
"a déli lakoma"...
Miért nincs leszálló...?
a szürke koszos állomásokon...?
csak baj, gond, keserűség,
ami felszáll a megállókon.
Újabb teherrel indulok
arra, hol a sínek összefutnak,
oda kell érnem, mert ott...
látom majd utazóimat boldognak.
Talán nem terelnek
ismét arra a vakvágányra,
ahol koldusként tekintenek
minden embertársamra.
Szeretném én szerelvényem
végleg odavinni,
ahol szép az élet
és nem hiányzik soha semmi.
A végállomás neve:
Emberség Igazság Sziget.
Őszinte mosolyból,
egyenlő jogokból van a kövezet.
Képek;... elégedett arcok hada...
a szemekben a szeretet.
Embereknek egyformán jut
a jog, a boldogság, a tisztelet.
Érdemes volt küzdeni, ide befutni!
Képek;... hova tüntetek...!?
Pofon vágott az ébredés...
Boldog emberek Isten véletek!
Lassan visszatér a valóság,
ébredezik alvó tudatom...
Itt búcsúzott végleg álmom,
koldusok között a szürke peronon.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése