2015. március 4., szerda

LIKE IS LIKE

with 0 Comment


Csak állsz a metró peronján, özönlenek az emberek körülötted. Csupa egyszemélyes világ tele reményekkel, hittel, bánattal, önbizalommal. Mindenki tülekszik, siet, mert úgy hiszi fontos. Tömött szatyrok, aktatáskák, öregek, gyerekek.
Dübörög az élet.
Te meg a sodrásban állsz tökéletes magadba zártan, és figyelsz. Nem azért mert bárki is érdekel, sosem láttad őket meg nem is vagy senkire kíváncsi.
Csak rohanó tárgyak, semmi más.
Nézed, mint vetített képet, teljes tudatában annak, hogy két világ találkozásának vagy tanúja, amit a tiédből látsz- folyton változik de lényegében mindig ugyanaz. .
Virtuális élmény, semmi más. Nincs közöd hozzá, nem is akarod, hogy legyen. Aztán jön a szerelvény maga előtt tolva alagútnyi légoszlopot, szétzilálja hajadat, testednek nyomja kabátodat.
A kinyíló ajtókon ömlenek ki az utazók, majd ugyan ez befelé, ajtók záródnak, felzúg a motor, és minden eltűnik a sötétben. Maradt az ugyanaz, más arc nélküli arcokkal, más csomagokkal.  A  vége nincs,  hullámzásban folyton érkeznek a kocsik. Ha behunynád szemedet, akkor is tudnád, mi van körülötted.
Magányodban dúdolni kezdesz, nem hallod a zajban hangodat. Mindenki és minden egy villanás, senkit és semmit nincs idő megnézni, mindössze az örökös kapkodó és kétségbeesett száguldásra emlékszel. Ott állsz, mint magányos sziget, ahogy benned nem marad meg senki, úgy bennük sem. Ha elmész, senki nem fog emlékezni arra, hogy ott voltál.
A hangosbemondó érthetetlen hangzavara szétfolyik és elenyészik a rohanó lábak erdejében, te sem érted mit mondott, meg nem is érdekel.
Másokat sem.
Éppen elég elviselni, hogy önmaguk iránt tanúsított érdeklődésük ellenére még önmagukat sem értik. Ideje sem marad másokat megérteni. Meg minek, attól nekik nem lesz könnyebb a világ Talán igazuk van. Ezen még nem gondolkodtam.
Legyen elég, hogy lát az ember, minek bármit is érteni. Ha érted, akkor is azt kell csinálni amit lehet.
Hajléktalanok ülnek a műanyagüléseken. Senki nem ül melléjük Büdösek és betegek. Ők aztán nem sietnek sehova. A semmiben ülnek és előrenéznek. Van, aki alszik.
Ezek is életek, ugyanakkor, ugyanott, a rohanó fontosokkal egyidőben. Nem jelent semmit az egyidejűség. Ők az álomtalan alvók, és álmodó ébren lévők. Múlatják az időt, a céltalan reménytelenség bódító énekét hallgatva. A nincs hova, és nincs tovább-tudatának is meglehet a varázsa. Nyugalmat teremt, nincs szorongás a holnapért. A nagy béke napjai-évei lehetnek ezek. Kárpótlás egy végigdrukkolt életért. Már látható a zsákutca vége-szinte kiszámítható, hány lépés a teljes csend.
Költői időszaka az életnek. Nem is látják őket a rohanók. Meg nem is akarják. Megértem.
Mindenkinek joga van azt látni, ami neki kellemes. Ez nem az a látványkategória.
Jegyellenőrök tűnnek fel a mozgólépcsőn. Utálják őket. Senki nem akarja betartani a szabályt. Pedig ha róluk van szó, ha őket akarják becsapni, felháborodva ordítoznak szabályokra hivatkozva. Nagyon nem mindegy melyik oldalról néz az ember. Az igazságérzet vagy bugyog, vagy nyomtalanul eltűnik.
Vigyázni kell a tülekedésben, ha elesel, úgy maradsz. Senkinek nem érdeke, hogy felsegítsen. Meg nem is ér rá. De ez a földön is így működik, nem kell ehhez a metróba lejönni. Az egész város az arc nélküli önzés diadala. Ami közös, az a „Mindegy vagy” törvénye. Csupa magányos ember élni próbálása.
Csak állsz a metró peronján, Körülötted csupa egyszemélyes világ, tele reményekkel.

Kép: Kapolyi György tusrajza




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.