2015. március 11., szerda

MAGAMBA BESZÉLEK

with 0 Comment


Ééééés, ebben az a csodálatos, és utolérhetetlen, hogy sem fogalmaznom, sem szavakat válogatnom nem kell, nem kell tekintettel lennem a hallgatóságra, mert csak én hallom, én meg tudom, hogy mit fogok mondani. Beszélhetek óriási marhaságokat, lehetek összefüggéstelen, kedves, és goromba, mondhatok igazat, hazudozhatok, és tőlem függ, kizárólag tőlem, hogy mit hiszek el ebből a szóáradatból, és mit nem.

Mert ez az egyén szabadsága, a gondolatok vámmentesek, bármi eszembe juthat, ha nem mondom ki hangosan, akkor minden rendben.
Semmit nem érdemes hangosan kimondani. Csak ellenségeket szerez vele az ember. Mert aki tudja, annak minek mondani, aki meg nem tudja, az akkor sem fogja érteni, ha mondom neki.

Itt gubbasztok, ezen a koszos betontömbön, és elképzelem, ha szobor lennék, miként nézegetném a járókelőket. Próbálnám kitalálni, ki és hova siet, vagy éppen lődörög. Ki megy randira, ki, aki az óvodába megy a gyerekért, ki vásárolni, ki, az orvoshoz.
Mindenki sürög, forog, fontoskodik, és nem gondol arra, hogy én, aki csak üldögélek, ugyan úgy megy felettem is az idő, mint felettük.
Aztán idő múltán ők is eltűnnek, meg én is, megjelennek új arcok, akik semmi perc alatt régiekké lesznek, és minden kezdődik elölről,
„mert a vurlicer nem verkli, azt szívvel kell tekerni, tarararam, tarararam, azt szívvel kell tekerni.”

Ha egyáltalán megszólalsz, a legokosabb, amit tehetsz, hogy magadban, magadnak beszélsz.
Nem szűrődik ki semmi, a véleményeid, kendőzetlenül jutnak tudomásodra, a lehallgatás kizárt, őszinteségeddel, nem bántasz meg senkit, egyetlen lehetőséged, ha emelt fővel, hazudozás mentesen, akarsz tájékozódni bármiről.
Annyi magabiztos ember vesz körül, annyi okostódor, hogy néha egészen hülyének érzed magad, de ezek a kivételes tehetségek, idővel, úgy elhalkulnak, mint vénemberben a szerelmi dal, osztég eljön az idő, mikor még emlékszel, hogy az iskolában, a tanítás végén, hogy rohantál a lányiskola elé, csak már arra nem emlékszel, hogy miért.
Csak üldögélsz, a sétány egyik padján, és lelked sokasodó ráncai közül, előpiszkálgatod az emlékeidet, próbálod felidézni, amit még nem evett meg a feledés.

Csupa értelmetlen időtöltés, de mi az értelmes időtöltés, mit lehet okosakat tenni, amikor minden aktív, és passzív lét vége a távozás?
Tevékenykedni az emberiség jobbá tételéért, az ember, csak a saját kárán tanulhat, a másén, csak röhög.
Talán, ha egyszer eljön a Huxley féle szép új világ, de egyelőre, ez a rossz régi, ami van.
Ezt kell szeretni, ha egyáltalán kell szeretni bármit is.

Én, csak itt gubbasztok ezen a lepukkadt betondarabon, és nézem a hullámzó sokadalmat. De ezt sem lehet örökké csinálni, mert úgy felfázom a végén, hogy győzzek életben maradni. 



Kép: Kapolyi György és Makai Hédi Kamarazene című, közös alkotása




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.