Holcsik Szabolcs: Őz mama intelme

- Mama! Mi ez a hang? Kérdezte a kis őz gida, anyukájától

- A hosszú kígyó hangja. Előre jelzi az erdő, mező népének, hogy vigyázzanak.

- A hosszú kígyó a hosszú dombon lakik mama?

- Igen, kis gidám. Ott lakik, azt őrzi. Időnként végig tekereg rajta, s ha valakit ott talál, arra rá kiállt.

- Reggel az ő hangját hallottuk?

- Igen, ő kiáltott olyan hangosan.

 - Megijedtem tőle. Még a fák levele is remegett.

- Nem kell tőle félni. Nem jön ide. Csak azt marja meg, aki az útjába áll. De annak nincs kegyelem.

- Azokat megeszi?

- A hosszú kígyó szelet eszik és esőt iszik. Akit megmar, csak ott hagyja a dombja mellett, az árok tövében.

- Az embert biztos nem bántja. Az ember erős. Attól mindenki fél.

- Bizony, gyermekem, nem kíméli az embert sem. Vele lehet rosszabbul is elbánik.

- Haragszik rájuk?

- A hosszú kígyó senkire sem haragszik. Csak az otthonát félti, azt védi.

- Akkor csak ott van, nem jön le?

- Nem tud. Csak ott tud életben maradni. Talán ezért is védi olyan nagyon. Még a régiek mesélték, hogy egyszer sikítást hallottak. A hosszú kígyó volt az. Le esett a dombjáról. Ott feküdt aztán, ahol azok szoktak, akiket megmar.

- Meghalt?

- Azt mondják. Meg azt, amit én nem hittem el, hogy embereket szült közben. De nem mind élte túl.

- Embereket? Ezt nem értem. Ha bántja őket is, akkor, akkor...

- Ezt senki sem érti.

- S aztán mi lett vele? Eltemették?

- Emberek jöttek és egy másik hosszú kígyóval visszatették a dombra és elvitték. Talán meggyógyították. Lehet ő fut most is és ügyel, senki ne menjen fel oda, ahol ő lakik. Kisfiam! Ígérd meg! Ígérd meg, hogy soha nem mész fel oda. Este se, mert a hosszú kígyónak világító szeme van. Olyan fényes, hogy megbabonáz és mozdulni sem tudsz s akkor odaér és megmar. Sok erdei, mezei állat veszett már oda. Féld a hosszú kígyót gidám és csak messziről nézd!

- Megígérem mama.