Orcámon pihenteti a búcsúzó nap halványodó tenyerét,
Szakadt bőrű reményt hoz, most madarak száraz kenyerét.
Csak nézem a nyugodt fának meg-meglebbenő árnyait,
Melyek megnyugtatják omladozó szívem foszladozó álmait.
A méregzöld árnyalat belsejébe hatolok,
S az univerzum illúziójába útnak is indulok.
Erek zuhataga, var és nedves közeg ölel,
A fátyol alatt a mindenség nyitja terül itt el.
Álcájában megpihen a varázslat gyémántja,
Mi haldokló s újjászületett ezredét kínálja.
Eme gyöngyös selyem a való, a test az álca,
A felépített társadalom látszólagos máza.
Hajnal hasítja, majd a pirkadat széttépi,
A reményvesztett gyarló múzsáját éleszti.
Mi szemnek láthatatlan, talány kavarog,
Az apró test mozdulatlan, mégis andalog.
Dobban a mindenség és üvölt a csend,
Általános tévelygés a szépnek hitt rend.
S most bogarak százezer csoportja énekel,
Kik tudják a titkot, melyet ember nem érhet el.
S orcámon pihenteti az alkony halványodó tenyerét.
Élesztgeti a szálkás szív fel-felgyúló Reményét.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése