Az égető

A völgyben meghúzódó kis falu, festői látványt nyújtott a sűrű rengetegben, ami lefolyt a környező hegyekről. 

A falu végén, a kis patak mögött lévő öreg temetőt nem igazán látogatta senki, a pusmogások szerint, szürkületkor megnyílnak a sírok, és ködszerű alakok szivárogtak ki a hantokból.

Több öregasszony látta is, sőt, még a vén Karolát is látta valaki, meg volt patkolva. 

Ilyenkor elnémult a madárdal, és nehéz, égett szag terjengett a falu kis házai között.

A sírkert felett, a sziklás párkány takarásában volt az égető háza.

Egyedül élt ott, meg a nagy fekete macskája.

Szótlan ember volt, csak akkor jelent meg a faluban, ha valaki elhalálozott.

Ha felkúszott a hegyre a kis lélekharang cincogása, tudta, hogy Őt hívják.

Kis húzós kocsijával végignyikorogta a falu egyetlen hepehupás utcáját, és elszállította az elhunytat.

Aki hallotta a zajt, vetette a keresztet.

Mindenféle pletyka járta személyét illetően, de valójában senki nem ismerte.

Mikor megjelent a fakoronák felett, a fekete vastag füstoszlop, megszólalt a fa állványon függő lélekharang, ami a „Főtéren” volt felállítva. Senki nem harangozott, valami láthatatlan erő tette.

A harangocska üde, vékony éneke bekúszott a házakba, csendes imára híva a falubelieket.

Egy kora őszi délután történt, hogy a lélekharang hívására, nem jelent meg az erdei ösvényen az égető.

Másnap sem adott magáról életjelt.

Páran, a bátrabb férfiak, elindultak az erdei ösvényen, megnézni, hogy mi van az égetővel. Gyakran úttalan utakon, másztak nagy kínok árán, nem ismervén azt az ösvényt, amit az égető használt.

Egy kis erdei tisztáshoz érvén, végre megpillantották a házikót. Fa gerendákból épült, zsúp tetővel, kis kert vette körül, amit nem használtak semmire.

Hiába kiáltották a nevét, senki nem mozdult. A ház, üres volt. A levegő jegessé vált, tele lett a légtér sziszegő, érthetetlen hangokkal, csak fenyegető közelségét érezték valami hatalmas és megfoghatatlan tömegnek, ami vészjóslón telepedett rájuk. 

Tanácstalanul, dermedt lélekkel vártak egy darabig, aztán megindultak lefelé.

Menet közben hátra kellett nézniük, érezvén, egy hátukba fúródó éles, szúró érzést.

A nagy fekete macska állt az ösvény felső végén, ember szemeivel.

Szinte futva érkeztek le a faluba. Hiába kérdezgették őket a falubeliek, nem tudtak beszélni a látottakról. 

Éjszaka, az egész falu, éles recsegés ropogásra ébredt. Ki - ki ahogy volt, kitódult a háza elé.

Fent a hegyen, hatalmas lángok világították be az éjszakát. Vijjogó hangok érkeztek a régi temető felől, a már ismert nehéz szag kíséretében. Aztán feltűnt az út teljes szélességében gomolygó, porfelhőt kavaró tömeg, a régi temető lakói.

Mindenki, rémületében a házába menekült, bezárva ajtót, ablakot. Így hallgatták a kaparászásokat, koppanásokat, de nem tudott bejönni semmi. 

Hetek múltán, a kíváncsiság legyőzve a félelmet, többen férfiak, felmerészkedtek az égető házához.

A kis tisztáson, nyoma nem volt sem tűznek, sem háznak, sem a fekete macskának.

Régen történt, azóta visszavette a természet az erdei utat, de még ma is beszélik.

Kép: Kapolyi György alkotása