2017. április 16., vasárnap

Emil a leopárd

with 0 Comment


Hát, időnként állati módon tudom ezt az egészet unni. Álló nap a ketrecemben heverészek, ha nincs délelőttönként próbám. Ha meg van, akkor azon a homokos porondon kell nyelnem a port, mert az a hülye, egy ostorral próbál rákényszeríteni, hogy képtelenségeket műveljek.
Átugrat egy karikán, pacsit kell adnom, meg ilyesmi… 
Ott ülök egy zsámolyon, esténként a ketrecben, hörögnöm kell, és mutogatnom a fogsoromat, ha ez az idióta, a bal karját a feje fölé emeli.
Legalább ezt az ocsmány emberszagot sikerült végre megszoknom, de esténként, mikor tele a cirkusz, az a rengeteg ember úgy bűzlik, hogy nem lehet elviselni. 
Én ökörködöm ezzel a pasassal, a nézők meg sivalkodnak, meg összecsapkodják a mellső lábaikat, és senkinek nem jut eszébe, hogy minek kéne ekkora butaságokat tudni egy leopárdnak. Persze hogy is gondolhatnának rá, ész nélkül. 
Néha, nagy kedvem lenne egyet- kettőt elkapni közülük, csak ne lennének olyan büdösek.
Az idomárral kéne kezdenem -gondolta-, miközben a zenekar harsogása közepette átugrotta azt a hülye karikát. 
Őt, még a leginkább el tudom viselni, annyit van velem, hogy az emberszaga egészen halvány. Aztán mit veszíthetek. Legfeljebb nem léphetek fel többé, és egy olyan emlékezetes előadást produkálok, hogy évek múltán is beszélni fognak róla.
Úgy elmerengett ezen az ötletén, hogy éles korbácsütés térítette magához. Sebesen folytatta mutatványait, most a sámli, aztán két üres karika, aztán a lángoló karika, és középre, lefekvés, az idomár ráül az oldalamra.
Ilyenkor felzúg a taps, fütyülés, ami különösen bántja a fülemet. 
Ezek annyiféle hangot tudnak kipréselni magukból, hogy ez lehet az állandó félreértéseik alapja.
Már elég régen figyelem őket, hát, nem szívesen lennék ember. Ezek mindent elvárnak mindenkitől, de ők, ők semmit. Tőlem is olyasmiket követel ez az őrült, amit egy leopárdnak nem kell tudni csinálni. De ha tőle megkövetelnék, hogy leopárdszokásokat vegyen fel, hát értetlenül állna, és halálra lenne sértve.
Így telnek el életem gyorsan múló évei, aztán, hogy kiöregedve mi lesz velem, ebbe bele sem merek gondolni. 
Hirtelen felrémlett benne a vadon képe, a többi leopárd, akik mind őt nézték a fák közül, megcsapta lelkét a folyó felől fújó szél. Két hátsó lábára emelkedve, mintegy álomban, hatalmasat ugrott.
Érezte, az idomár hátába mélyedő karmait, megcsapta orrát a kiömlő vér izgató illata. Tarkójába mélyesztette fogait.
Még hallotta a közönség sikolyait, és ordítását -nesze nektek izgalmas előadás-, gondolta boldog elégedetten, és meghalt.

A nagyérdemű, egymást taposva, eltakart szemmel, sikoltozva menekült kifelé az épületből. Többen elájultak, na, azokat meg is taposták. 
Sose bízz egy vadállatba, lihegte futásközben egy vaskos öregúr.
Úgy szedte a lábát, mint harminc évvel azelőtt.
De piszkosul okos maga, lihegte vissza a mellette futó. Magát biztos nem érte volna utól a vadállat. 
Mire kiliheghette volna a választ, a másik eltűnt a menekülők tömegében.


Kép: Kapolyi György alkotása




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.