Nem csak egyedül vagy...

Napokat nem töltöttem otthon, aztán rácsodálkoztam a hely gyönyörűségére. Napokat töltöttem otthon, és rácsodálkoztam az otthontalanság csodájára. Napokat töltöttem magamon kívül, aztán rácsodálkoztam magamra. Napokat töltöttem magamban, aztán sikítva menekültem a távollét csodájába. Túl zajos volt a csend és túl csendes a zaj. Mindenre igent mondtam, amire nemet kellett volna és fordítva. Hiába, kialakult ebben valami nemtelen rutin. Megint én voltam Anyegin úr, aki bár régesrég kiábrándult a bálok világából – mivel Tatjána mégse jön házhoz – újra és újra rávette magát, hogy lemenjen abba a nyamvalék bálba. Tatjána persze nem egy volt, s mint olyan, furcsa jelenség is, mindig majd egy évig kellett neki magyarázni, hogy valójában csak két-három hónapig szeretett. Mégis őt kerestem túl az Óperenciás tengeren, a pohár fenekén, az Istenen, a delíriumon... Ráittam, ha volt, és arra is, ha nem.
Egy hétfőn aztán azt mondta nekem valaki: – Nem csak egyedül vagy..., nagyon megviselt, ahogy vasárnap láttalak! Tessék vigyázni magadra! 

És valóban, vasárnap hajnali háromtól délután háromig ülni se nagyon tudtam. Bár hétfőn mondta, én már azt hittem szerda van... De, ami fontosabb: nem Tatjána volt, s a meghatottságtól – amit természetesen nem mutattam – azóta se iszok egy kortyot se... Pedig csak annyit árult el, hogy szeret.