Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2017. július 9., vasárnap

A bicikli (KK-GB)

with 0 Comment


A tél nehezen engedett a tavasz simogatásának, reggelente fagyott. A hóbuckák is jelezték, hogy nappal is alig megy nulla fok fölé a hőmérséklet.
     Az öreg a lefeszített, rozsdás lakatot nézte és a feltört fészerajtót. A lakat a földön hevert, az ajtó tárva-nyitva. Először alig vette észre a hajnali félhomályban, hogy mi hiányzik. Ócska zseblámpája - lemerülőben az elem - csak halvány vöröses fényt adott. Körbevilágított. A szerszámai mind megvoltak. Megkönnyebbült. Arra gondolt, hogy a betörő értéktelennek találta az itt lévő szerszámokat. Már majdnem kifordult a fészerből, amikor mellbe vágta a felismerés. Eltűnt a bicikli. Szinte értéktelen, régi, kopott, nyikorgó szerkezet, de a szívéhez nőtt. Ez az egyetlen fontos emlék, ami a tavaly meghalt feleségéhez kötötte. A temetés után a fia nagytakarítást csinált a házban. Zsákokba rakta a ruhákat. Leszedte a faliszőnyegeket, még az edényeket és tányérokat is elvitte. Egy árva fotóalbum maradt - ami friss képek híján, húsz éve érintetlen - és ez a bicikli, amit most elloptak.
- Higgye el, apuka, jobb ez így. Ha eltüntetem ezeket a dolgokat, kevesebbet fog bánkódni. Majd hasznukat veszi a Vöröskereszt. Itt csak a port fognák. - mondta a fia, mikor a kisteherautó elindult.
     „Ötvenkét év házasság után, régi tárgyak nélkül is tud bánkódni az ember.” töprengett az öreg magában. A fia fontos ember, saját vállalkozását vezeti, és ott dolgozik vele az unoka is, ő a helyettes. Elfoglalt pénzes emberek lettek. Két-háromévente jártak haza. Most is csak a temetés miatt jöttek. A szertartás után néhány nappal érkezett egy autó, a fia küldte. Új tányérokat, evőeszközöket, mosószert, lisztet, cukrot meg ilyesmit hozott, ezzel szinte lezárva a közelmúlt eseményeit. Ám hiába tűntek el a holmik, nincs nap, amikor ne gondolna az asszonyra. Főleg amikor a biciklit tolja.
     Az ő Rózája, csúnyácska, és csinosnak sem mondható, de kedves, mosolygós, vidám teremtés. Dolgos, szorgalmas leányzó hírében állt. Megszerette, majd egy évnyi jegyben járás után elvette feleségül. Mindketten a TSZ-ben dolgoztak nyugdíjazásukig. A rendszerváltáskor kaptak egy kis gyümölcsöst, kárpótlás gyanánt. Éppen a temető mellett. Oda jártak ki a kerékpárral. Egyikőjük sem tudta hajtani, csak a szerszámokat akasztották rá meg a locsolókannát. Így mentek végig a falun, hol a temetőbe, hol a kertbe. Kettesben a felmálházott biciklit tolva. Útközben leálltak az ismerős falubeliekkel beszélgetni. Hallgatni a friss híreket, kivel mi történik. Aztán míg dolgoztak kitárgyalták egymás között a hallottakat. Ha sok volt a hír, még vacsora közben is azokról beszéltek. Mindig ketten voltak egymásnak, szüleik már rég meghaltak. A fiuk is kilépett az életükből, mikor középiskolába került a városba. 
     Televíziót sem nézett, egészen úgy két hónappal ezelőttig, amikor is megjelent két szerelő. Az egyik közeli villanyoszlopról egy vezetéket húztak a házba. Egy olyan lapos tévét is hoztak, meg telefonkészüléket. Gyorsan beüzemelték őket, elmondták, hogy a fia küldte. Úgy intéződött ez, mint a téli tüzelője. Ősszel beállított egy kisebb csapat. Hoztak két fuvar rönkfát, jött egy fűrészgép. Vágták, hasogatták, hordták a fát. Pénzt azok sem fogadtak el, csak egy kis házi pálinkát, kivéve a sofőrt, aki egy kávét ivott. Ezek a tévések még kávét sem ittak. Az öregnek eszébe jutott, hogy üzen, a tévé maradhatott volna. Neki az is elég, ha a fia meg az unoka eljön, de letett róla. Feleslegesnek tartotta elmondani, mert a szerelők többször is megjegyezték, hogy milyen jó gyermek az ő fia, mert így gondoskodik az édesapjáról.
     Esténként a tévé elé ült. A híradó érdekelte és a nóta. A régi dalokat szerette, sokszor együtt danolásztak az asszonnyal, akinek nagyon szép hanggal bírt. Egy ideig énekelt is a falusi nótakörben, de aztán kiöregedett és csak otthon dalolt már. 
     A telefon céltalanul állt a kis asztalon, sosem hívott senkit. A két hónap alatt egyszer csörrent meg, akkor is először azt hitte, hogy a kapucsengő. A fia, - a szakemberekkel - a telefont ráköttette a kapucsengőre is, hogy meghallja, ha hívják, mikor kint van az udvaron. Mire rájött mi is csörög addigra abba is maradt. Kisvártatva újra megszólalt a telefon, akkor felvette. A fia hívta, érdeklődött, hogy jól van-e, mondta neki, jól van és nincs szüksége semmire, még van cukor és liszt. A napi bevásárlást ilyenkor a szomszéd kislány végzi. Némi apróért még az ebédet is elhozza az iskola menzájáról. Ha jó az idő, akkor bevásárol magának, mikor a kertbe megy. Ő is kérdezgetett a családról. Megfogadta, hogy hívni fogja őket, de ez csak ígéret maradt. Valamiért idegenkedett a telefontól. Most mégis telefonálni kell, hívni kell a rendőrséget, be kell jelenteni a lopást. Az öreg bement a házba, a telefon egy kis asztalkán állt, a nappali szobában. Elővett egy poharat, megkereste a hűtőben a szilvapálinkát, öntött egy féldecinyit a pohárba, majd egy hajtásra megitta. Ez elég az ijedtségre is meg a bátorsághoz is, gondolta. Az ijedtség a betörés miatt keletkezett a bátorság a telefonáláshoz kellett. 
Akkurátusan beütötte a rendőrség hívószámát és a füléhez emelte a kagylót. Szinte azonnal felvették.
-  Jó napot kívánok, rendőrség ügyelet, Gere János törzsőrmester vagyok, miben segíthetek? - hadarta el egy rekedt férfihang.
-  Jó napot kívánok, egy betörést szeretnék bejelenteni. - válaszolta az öreg kicsit ijedten, mert azt hitte, lesz ideje felkészülni.
- Hol történt a betörés? - kérdezte a törzsőrmester valamivel kimértebben.
- Itt nálam. - bökte ki az öreg némi várakozás után, mert közben azon gondolkodott, hogy vajon a túloldalon tudhatják-e, hogy ki is ő?
- Ön most hol tartózkodik? - tette fel a kérdést, kissé ingerülten a hang.
- Hát itthon, hol lennék? Nyírzugban a Deák Ferenc utca 1. szám alatt - válaszolt az öreg hasonló ingerültséggel. Szabad kezével újabb pálinkát öntött a pohárba és hirtelen mozdulattal felhajtotta.
- Mi a neve uram? - kérdezte az ügyeletes.
- Nagy Áron. - dünnyögte a választ. A hirtelen felhörpintett pálinka kicsit az orrába ment és köhögéssel küszködött.
- Nagy úr, mondana valamit a betörésről? Hány órakor történt az eset, mit vittek el? - firtatta tovább a rendőr.
- A fészerről verték le a lakatot és elvitték a biciklimet, de lehet több mindent is. Féltem bemenni. Az ajtóból láttam, hogy a bicikli hiányzik. Azt meg, hogy mikor történt, ne kérdezze, reggel vettem észre mikor a nagydolgomat mentem intézni. - összegezte.
- Nagy úr, az adatait rögzítettem, egy kollégánk hamarosan felkeresi önt. Arra kérem, hogy amennyiben lehetséges, tartózkodjon otthon. Nagyon fontos, hogy ne nyúljon semmihez. Viszont hallásra. - köszönt el a törzsőrmester.
- Viszont hallásra! - köszönt el az öreg, és óvatosan visszarakta a kagylót.
     Egész nap hiába várta a rendőrséget. Közben megetette a tyúkokat, kacsákat, délben a szomszéd lányka meghozta az ebédet, csendesen elfogyasztotta. Paradicsomleves, rántott hús tört krumplival és egy nagy szelet meggyes pite, a mai menü. Jól esett neki az étel, a pálinka étvágyat csinált, és a reggeli is elmaradt. Az edényeket azonnal elmosta, ezt eltanulta a feleségétől, aki mindig pedánsan rendben tartotta a házat. Délután felseperte az udvart és egy lapáttal széttörte a fagyott hókupacokat, hogy hamarabb olvadjanak, tűzifát hordott be a kazánhoz és begyújtott. A központi fűtés is a fia ötlete volt, meg a fürdőszoba az angol WC-vel. Öt évvel ezelőtt csináltatta, a megkérdezésük nélkül. Lebontatta a cserépkályhákat, a kamrából fürdőszobát építtetett, meg azt a flancos budit. Hiába mondták neki, hogy ne módizzon, kibírják ezt a hátralevő kis időt nélküle is. A kazánnal hamar megbarátkoztak, gyorsan felfűtötte a lakást. Ámbár a cserépkályha pótolhatatlan. Ismerték minden csempéjét, melyik melegebb a többinél. Nagy hidegben, - a reggeli etetés és óltakarítás után - szívesen dőltek neki. A radiátornak lehetetlen a fájós hátat nekidörzsölni. A fürdőszobát is elfogadták, jól esett esténként egy forró fürdő, vagy ha gyorsan akartak tisztálkodni, akkor ott volt a zuhanyrózsa a falra szerelve. A benti budi más kérdés, azzal nehezen barátkoztak meg. Mert, hogy jön az ki, hogy az ember a házban végzi a dolgát? Egyébként is, hogy ne menjen ki a szag, be kell csukni az ajtót, akkor pedig sötét lesz. Ki az, aki sötétben megtalálja a dolgait. Felkapcsolt villanynál szégyenlősek voltak, így maradt a kinti. Persze erről sosem beszéltek a fiukkal, és ha mégis, akkor csak áldották érte.
     Vacsorára pirítóst csinált magának - kacsazsírral, fokhagymával -, és citromos teát ivott hozzá. Egész nap azon járt az esze, hogy mi lesz vele ezután a bicikli nélkül. Mi történik, ha örökre nyoma vész. Azt tudta, hogy csak egy szavába kerülne, és kapna egy új kerékpárt, de az már más, az korántsem olyan, mint a régi, azzal végleg elveszítené Rózát. Vacsora alatt is meg-megállt a keze falatozás közben. Hosszan elmerengett, az együtt töltött éveken. Csendesen éltek, alig hagyták el a falut. A városba is csak akkor mentek, ha nagyon muszáj volt. Sosem távolodtak el egymás mellől, ismerték a másik legkisebb rezdülését is. Mikor utoljára kint járt a kertben, ősszel betakarni azt a pár tő szőlőt, akkor is úgy érezte - miközben tolta a biciklit -, hogy Rózája ott van mellette. A síremlék alig tíz méterre esik az utolsó szőlőtőkétől. Amikor odaért, letört egy vesszőt és átdobta a kerítésen éppen a sírra, hogy Róza is részese legyen az őszi munkálatoknak. Később, amikor végzett, még visszament elbúcsúzni. A nagy díszes sírkövön messziről látszott a felirat: „ITT NYUGSZIK, AKIT SOHA NEM LEHET ELFELEJTENI, SZERETŐ FELESÉG és CSALÁDANYA. NAGY ÁRONNÉ született BALOGH RÓZA. ÉLT 79 ÉVET”
     Elment, itt hagyott magamra, mérgelődött az öreg miközben zuhanyozni készült. Talán a forró víztől, talán az elhatározástól, ami tusolás közben született, lélekben megnyugodva lépett ki a kádból. Felvette pizsamáját és aludni tért. Reggel hat körül ébredt, megmosdott, felöltözött. Szalonnát evett kenyérrel, hagymával és ivott egy pohár saját termelésű vörösbort, hogy melegítse, míg elvégzi szokásos reggeli teendőit. A tojást szedte össze, amikor megszólalt a csengő. Vagy a kapu vagy a telefon, de mivel mindkettő azonos irányban volt, így a félig telt szakajtót a hóna alá fogva elindult a hang irányába. Néhány lépés után már látta, hogy valaki áll a kapuban.
- Tiszteletem, Áron bátyám! A bejelentését jöttem kivizsgálni. - kiabálta az egyenruhás. Mire befejezte a mondatot az öreg éppen a kapuhoz ért. Elhúzta a riglit és beengedte a fiatal rendőrt.
- Jó reggelt, még szép, hogy ideért! - dohogott.
- Jöttem, ahogy tudtam. Magának, Áron bátyám, jobban kellene vigyáznia. Kulcsra kell zárni a kaput. A riglit hamar kinyitja a betörő. - felelt szinte azonnal a rendőr.
- Tegnap is kulcsra volt és mégis betörtek. - vágott vissza az öreg és elindult a fészer felé, meg sem győződve arról, hogy követik-e.
- Szűcs János a nevem, őrmester vagyok és édesapám üdvözli. - kiáltott utána a fiatalember. Az öreg megállt, visszafordult és kérdően nézett az ifjúra, majd megszólalt:
- Maga idevalósi? Kinek a fia? Melyik Szűcs?
- Az a Szűcs, aki két utcával lentebb lakik, dolgoztak együtt a TSZ-ben.
- Igen, emlékszem. Apád dolgos ember, remélem örökölted tőle. - váltott át az öreg tegezésbe az öregebbnek járó vélt jogon.
- Na, gyere, fiam, megmutatom a tetthelyet. - fűzte hozzá, és öles léptekkel megindult a fészerhez. A rendőr alig bírta tartani vele a lépést. Mikor odaértek, az őrmester a kezében lévő dossziéból előhúzott egy formanyomtatványt, kitöltötte a fejlécet. Megkérte az öreget, hogy menjen be és állapítsa meg, hogy mi tűnt el. Közben fényképeket készített a mobiltelefonjával a levert lakatról, majd a fészer belsejét is lefotózta. Az öreg a biciklin kívül, minden mást megtalált, így a jegyzőkönyvbe is ez került. Közben alig szóltak. Miután az öreg aláírta a papírokat, az őrmester - édesapja kérésére - megkérdezte, miként alakult a sorsa, miután nyugdíjba ment.
- Tudod fiam - kezdte az - sorsa csak annak van, akivel történik valami, felettem halkan múlt az élet, nyugalomban, boldogságban. Nagy kegyben éltem, egészen tavalyig, Rózám haláláig. Ha érdekel, elmondom az életem történetét. 
     Az őrmester bólintott, hogy érdekli. Ekkor az öreg belekezdet, mesélt a gyerekkoráról, a háborúról, hogy itt a faluban alig lehetett észrevenni, mert annyira kicsi, hogy csak átvonult rajta mindenki. A felszabadulásról, a TSZ-es időkről, szerelméről, mindenről, ami eszébe jutott. Közben a rendőr két cigarettát is elszívott és percenként bólintott is, mint aki jelzi, hogy megjegyez minden szót, ami elhangzott. Végül az öreg a felesége halálát mondta el. Tömte a kacsákat és megállt a szíve, ő talált rá. A mentősök sem tudták megmenteni. Arról is beszélt mennyire hiányzik neki, és üres az élete. 
     Amikor befejezte, búcsúzóul az őrmester elmondta, hogy nagyon kis esélye van annak, hogy meglesz a bicikli. Valamint, ha harminc nap után sincs meg a tettest, vagy a bicikli, akkor le kell, hogy zárja az ügyet. Utána a biztosító kifizeti a kárt. Kezet ráztak, a rendőr elment. Az öreg örült a találkozásnak. Rég beszélgetett ilyen jót. Pontosabban régóta hallgatták ekkora figyelemmel.
     Az ifjabb Szűcs mondatai megerősítették elhatározásában, az órájára nézett, elmúlt kilenc. Indulnia kell a gazdaboltba. Szinte futva ment be a házba. A cipős szekrényből előbányászta a dobozt, amiben a pénzt tartotta. Belemarkolt és számolatlanul a zsebébe tömködött a papírokból. Úgy egy kilométerre lehet a gazdabolt, de még sosem járt ott. A tulajdonos egyidős a fiával és gyerekkorában sokat játszott nálunk. Köszönt, mikor belépett és kért három méter borjúkötelet. Az eladó lemérte egy nagy tekercsből, átadta, majd elfogadta az érte járó pénzt és megkérdezte:
- Mire kell ez magának, Áron bácsi?
- Szőlőt kötözni. Tudja, azt találtam ki, hogy szálaira bontom ezt a kötelet és felvágom kis darabokra. Olcsóbban kijövök vele mintha a rendes szőlőkötöző zsineget venném. - hazudta az öreg szemrebbenés nélkül. A boltos elfogadólag bólintott, aztán elköszöntek. 
 „Ezek a kíváncsi falusiak. - fortyogott magában az öreg – folyton vizslatnak, kémlelnek, mindenbe beleütik az orrukat”. Míg ezen morfondírozott, haza is ért. Hátrament az ólhoz, a kötél egyik végére hurkot kötött, a másik végét meg odakötözte egy karnyi vastag gerendához. Pontosan oda, ahol drága feleségét megtalálta. Visszament a házba. A ruhái közül kivette az öltönyt, ami a temetésen viselt. A gallérján gyászszalag. Fehér inget, nyakkendőt, és a fényesre pucolt fekete cipőt szedett elő. A fürdőszobába ment, gyorsan lezuhanyozott. Szertartásosan nekiállt borotválkozni. Hagyományos borotvát használt. Először, a borotvát megélezte a marhabőr szíjon, majd egy kis tálkában habot vert, a borotva pasztából. Tökéletes fehér szakállt rajzolt magának. „Úgy nézel ki, mint egy télapó” - mondta ilyenkor mindig Róza. Gyakorlott mozdulatokkal eltávolította a habot és a szőrt az arcáról. Megtörölközött és felöltözött. Megnézte magát az előszobai tükörben. Magas szikár alakján jól állt az öltöny. „Fess ember vagy Áron csak az orrod nagyobb egy kicsit a kelleténél” - emlékezett párja szavaira. Gondolta iszik egy pohárka pálinkát, de elhagyta. Ne mondja senki, hogy részegen, kábult aggyal hülyeséget csinált. Józanul kell megtennie. Hadd tudja mindenki, ami történt. Ő akarta szabad elhatározásából. Mielőtt kiment a házat, ellenőrizte a gázt, a vizet, hogy el vannak-e zárva. Bezárta az ajtót. A kulcsot gondosan a zsebébe dugta és eligazította, hogy ne dudorodjon ki. Még búcsúlevelet sem írt, majd a falu kitalálja, miért csinálta. Az okosok úgyis hamar rájönnek, hogy több ez, mint önkezű halál. Ő utána ment szeretett feleségének. Ahogy az ólhoz ért, megkereste a kis támlás tömőszéket, amin Róza halálakor ült. Gondosan a kötél alá rakta. Felállt rá, a szék szinte felnyögött a ránehezedő súlytól. A lelógó hurkot akkurátusan a nyakára húzta. Eligazgatta az inggallért a nyaka és a kötél közül. Ekkor a kis szék, hatalmas reccsenéssel megadta magát, és szilánkokra tört. Hirtelen sötétség lett.
Az öreg érezte, hogy fázik. Hallotta, hogy valahonnan a távolból folyamatosan szól a csengő. A tüdeje zihált, alig kapott levegőt, de feltápászkodott és tétova léptekkel elindult a kapu felé. A fiatal rendőr állt ott. Az öreg próbálta, rendbe hozni magát. Lesöpörni a port és kacsaürüléket a ruhájáról. Kevés sikerrel. A kötél ott lógott a nyakában, mint egy hosszú groteszk nyakkendő.
- Hova készül így kiöltözve, Áron bátyám? - kérdezte a rendőr, köszönés helyett.
- A temetőbe fiam, a temetőbe. Ma van az én Rózám születésnapja, hozzá akartam menni. - suttogta az öreg.
- Tudja, megtaláltuk a biciklit. A halastó melletti nádasba dobta el a tolvaj, mert letört a pedálja. Gondolom, ment volna vele haza a szomszéd faluba. Mi a kollégával bementünk a gazdaboltba, hogy vegyünk egy új pedált. Ott hallottam, hogy borjúkötelet vett szőlőt kötözni. Én sietve magához jöttem, hogy segítsek felvágni azt a kötelet. Látom, hogy elkéstem volna. Ha beenged, behoznánk a biciklit, amire a boltos felszerelte az új pedált.
     Az öreg most vette észre a nyakában lógó kötelet. Szégyellte magát érte. Gyors mozdulattal áthúzta a fején. A ház előtti orgonabokrok tövéhez dobta. A szegről leakasztotta a kulcsot és beengedte a fiatalembert.
- Jöjjön Áron bácsi, nézzük meg mi történt hátul. - szólt a rendőr, határozottan, és elindult az ólakhoz.
- Látja azt a gerendát, ami el van törve? Ott a szék darabjai fölött. Azt bizony meg kell csinálni, mert leszakad a tető, úgy meggyengült. Régi korhadt gerenda, az a csoda, hogy eddig egyben maradt az ól. Ha kell, holnap eljövök, segítek megjavítani és beszélgetünk is. Persze csak ha akarja.
- Akarom, fiam, akarom. - válaszolt az öreg és könnyes szemeit inge ujjával törölgette.
- Szólok a háziorvosnak, hogy jöjjön, nézze meg, lett e valami sérülése az eséstől - mondta János. Ekkor nyílt a kapu, egy alacsony barna arcú rendőr lépett be rajta. Jobbjával a megtalált biciklit kormányozta.
- Rózám, édes Rózám, hát visszajöttél… - szakadt ki az öregből, és talán mondott még valamit, de a zokogása elnyelte a szavakat.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.