A kutya

Az emberszemű nagy fekete kutya minden délután megjelent a főtéren. Ráérős nyugalommal elsétált a szökőkúthoz, sokáig nézte a víz játékos fodrozódását, ivott, majd elsétált a sarki lebontásra váró - ódon épülethez, és eltűnt a félig nyitott fakapu mögött.

Ez szombat kivételével minden nap megismétlődött.

A járókelők megbámulták fényes fekete szőrét, megtermett izmos alakját, megdöbbentő emberszemét, de szólítani vagy megérinteni nem merte senki. Tanakodtak ki lehet a gazdája, de még csak elképzelésük sem volt.

Egyik éjszaka-a nagy meleg miatt-nem tudtam aludni, a tárt ablakban könyökölve néztem a kihalt főteret. Minden mozdulatlan volt, csak a kút vízének monoton csobogása zavarta meg az álmosító csendet, mikor a lakatlan ház felől megjelent a kutya.

Kényelmesen elsétált a vízig, majd hirtelen felém fordult. Megérezhette a sötét ablakban könyöklő jelenlétemet. Mereven állt felszegett fejjel, tekintete vörös fényben világított. .Meglehetős rossz érzés kerített hatalmába, nem tudtam félrefordulni sem, olyan kemény és parancsoló volt a szeme.

Aztán újra a víz felé nézett, hosszú lábaival belépett a medencébe.

Alakja feloldódott – vastag, kékesen derengő füstté, szétterült az egész vízfelszínen, lassan rózsaszínűvé vált a kút, habzott és vonaglott. Medencéje összeszűkült, vízsugara oszloppá merevedett, eltűnt a víz, vesztőhellyé formálódott a látvány.

A nagy fekete kutya helyett oszlophoz kötözött fiatal nő látszott, előredőlt felsőteste csapzottan lógott láncain, hosszú haja eltakarta arcát, fürtjei érintették az alatta felhalmozott rengeteg faágat.

Fekete ruhás alakok szorgoskodtak a farakás körül mintha egy csuhás alak is beszélt volna hozzá nehéz feszületet emelve feje fölé.

A főtér tele volt különös öltözékű emberekkel, láthatóan nagy izgalommal várva az elkövetkezendőket.

A farakás körül tüsténtkedők  meggyújtották a halmot .Vastag füst borította be a nő alakját, majd a felcsapó lángnyelvek átölelték .A tömeg üvöltött és ugrált a gyönyörűségtől eltorzult-tátott szájaikból nem hallottam hangot.

A vízió borzalma kővé dermesztett. 

Hogy ezt követően mi történt nem igazán tudom. Villódzó fények, szagok, és kusza hangok sodrásában kapaszkodtam az ablakpárkányba, tompa ütések és nyikorgó hangok kavalkádjában. Érthetetlen szövegeket ordító hangok siketítő zajában szédülve fogtam be égő szemeim.

Éreztem, az artikulátlan - hadaró hangorkán ki akar taszítani az ablakon, könyörtelen szívóerő kettéhasítja előttem a mát, feltárva a pokol összes bugyrait. Valahonnan, talán angyalok egyre erősödő kórushangjai töltötték be sodródó énemet, harsogva – küzdve, a tátongó elmúlás lázálmokba burkolt valóságával, egekig emelve tehetetlen énemet. Beszorítva a múlt jelenbefulladt katarzisába minden folyt és rengett, semmibe taposva, amiben hittem, ami volt. Létem valószínűtlenné váló hideg lángjai fojtogatóan szorították ki belőlem a lelket, páni félelmem keveredett önnön jelentéktelenségem tiszta tudatával.

Végső kétségbeesésemben szemeimet kinyitva, simogató meleg nyári éjszaka vett körül, a tér közepén a szökőkút békésen csobogott, a nagy fekete kutya a medence szélén állva engem nézett. Kimerülten kapaszkodva néztem vissza rá.

Emberszemei békésen fénylettek, tele fájdalommal. Aztán megfordult és elindult a régi ház felé.

Másnap délután a tér egyik padján üldögéltem ,mikor szokása szerint megjelent .A víznél megállva, fejét kissé elfordítva rám emelte emberszemét.

Éreztem, felismert.

Kép: Kapolyi György alkotása