Itthon vagyok (KK-VT)

Vastag, öreg
házaim ölelésében,
talpam alá kanyarodó
ismerős utcák,
a hőségtől puhult
aszfaltba ragadt
cipősarkam emléke,
nekem az otthon,
hol anya Aidáról mesélt,
a ház lépcsőit söpörve.

Az Andrássy út fáit,
a város jegyezte el
beton karikával.
Szemétlerakóra épült
köröndünk házaiban,
Kodály Zoltán és
Székely Bertalan alkotott.

Május elsején
az utcánkban, elvtársak
pihentek a napsütésben.
Teherautóról virslit
osztottak ingyen.
Papírzászlót és
színes lufit kaptunk.
Felvonulók
vidám zsongása
hallatszott be a lakásba.

Itt lettem ember,
a forgatag részem,
lüktetése érverésem.
Villamos zaja nélküli
süket csönd, nem kell.
A hűvös kapualjak
ismerős dohszaga,
orromba hatol,
a múlt elém perdül.

Százéves, stukkóval
díszített bérház,
poros játszótérre néz.
Nehéz, pirosra festett
vashinták alatt gödör,
melyet annyi gyerekláb
mélyített az idők kezdete óta.

Mindkét térdem
folyton sebes volt.

A Nyugatinál könyvet áruló
férfi, magát reklámozza,
csak olvas, fel sem pillant,
kötött sapkája homlokába
húzva, szakállas bölcs.
Kis eldugott közért,
a környékről mindenki
odajár, pedig
a sör meleg.
Az eladó régi ismerős,
szemben lakik, évtizedek óta,
a lánya Amerikában él,
az emberek hangjában
részvét.

A házak körfolyosóin, kis
hokedlin öreg nénik ülnek.
A megszokott kép részei,
megfigyelnek mindent,
s közben tovatűnt életükről
mesélnek, és az épp
megfőtt tökfőzelékről.
Senki sem figyel.

Az utca kockakövein
szívós ecetfák nőnek,
kiirthatatlanul, mint
a pesti emberek.
Élni akarnak.

Itthon vagyok. Igen, itthon.