Ma lehet, megcsókol.
Finom ujjait
tarkómra teszi,
nevetve hódít.
Szorosan magához ölel,
nevemen szólít.
Talán, csak játszik velem.
Kacagva üldöz, majd
elbújik hirtelen.
Hűs szellőt hoz magával,
ha újból előttem terem.
Lehet, ma én akarom,
hogy vigyen magával.
Virágból terítsen takarót
és míg a földet kaparom,
egy rozsdás trombitával
játsszon indulót.
Meglehet, ma megkeres.
Hiába bújok el,
félelmem hasztalan rejtem
szürke sziklák alá.
Bárhol rám talál.
Ma lehet, eljön értem ...
Riba
Szinay
