Kötelék

Ritkás sokadalom.
Tested ibidem vagyon.
Tudlak, s ettől jő füst-homály milliő.
Tenyerem lappangó áhítattal hátadhoz nyúl,
Te kabátba burkolózott lélekdús-hús!
Lobban különös hajnalpír kezemben,
majd elmét döbbentő hangos dobbanás.
S aztán édes, mámorító klavír-hangzatok
bizseregnek, mint lázas förgeteg,
kezed elérem a szív-balkonon,
pillangó s libellahad lázada fel.
Illan e röpke pillanat,
kezek távolodnak.
S az érzület visszássá,
hirtelenbarna folttá,
hiátussá satnyul.

Nem kell lennünk, s nem is vagyunk,
csupán vagy, s vagyok én is:
közös kettős speculum s ím, kópia
összecsengünk, mint egy kellemes szimfónia.

Bennem

Gyilok vagy!
Gyilok vagy bennem,
átkozott, fabatkát sem érő!
Repedező vakolat vagy házam falán,
rozsdás sikoly kietlen,
végtelen-hosszú léleksík nyirkos hajnalán.
Illékony illat lemeztelenített testen.
A ritmusát vesztett dallam,
egy megbicsaklott lépés.
S magam vagyok...
vagyok karcolt hús, lélek-tetem.

Légüres tér

Kerestelek magamban,
de csak helyed találtam:
számodra fenntartott légüres teret,
szürkület és pirkadat együttes zúgását.

Szikár, számtalan-szín szappanbuborékok otthona ez,
hol pontok válnak végtelen-hosszú vonallá,
foltokból születnek időtlen terek.
Itt idő sem létezik,
minden vég nélküli.
Hasztalan mindennemű keret,
mely gátat szab, elhatárol, véget vet.

E tér felszámolása eldöntetett.
Reménygyilkosság.
Ám mindhiába a szándék:
a mikéntre a válasz
némán kódorog a homályban.
Én egészen addig várnék:
e mihaszna tered akarom látni,
ahogy bezárva végül porrá mállik.

Mi vagy

Rémít határozottság,
Riaszt nyers matéria.
Iszony az aggály:
Átható fanyar esszencia.
Billegő attitűd:
Hol szelíden suttogó,
Hol mosolyra fakasztó,
Vagy parázsló tenyér
És tudatmélység,
Hol kéjes sóhaj,
Édes a sóban,
Hol te vagy,
hol én (nem).
Egy váratlan evidens sejtés vagy!