Őrangyal

Milyen végtelen szeretet az, mely -

döntéseimnek kiszolgáltatottan -

őrizni mégis engem választott?!

Történet

Elején illat.

Aztán szag -

immár

idegen.

Pipacsok

Ülök a fák alatt:
aranyzöld ragyogás.
Pipacsok. Nincs mit mondani.
Vagy másként kell.

A tegnapi hó

Tócsa fénylik
ablakom alatt:
meghalt a tegnapi hó.

Meztelenül

Tavaszodik - fűszeres szellő
oldja a jeget kelet felől.
reszkető  pormacskák riadtan
osonnak el a seprű elől.

Lesúrolom hát könnyemet rejtő
megkérgesedett álarcaim,
bőrömmel vedlem lelkemet fojtó
megalkuvásaim  bilincseit.

Szívemnek tiszta, üres kelyhében
ujjongó ritmus ver most tanyát.
Daloló folyó vizében úszom,
légzésem emel torlaszon át .

Nincsen már part és nincs már folyó  sem -
zengve áradok fény húrjain.
Összhangzatban a csend ritmusával, 
végtelen hullámok akkordjain.

Aztán újra a folyó sodor -
s mind távolibb a túlsó part .
Remegve keresem ázott álarcaim
az idegen csillagok alatt.

Napcsalogató

Hold anyám te ékes

öltözzél a messzi

csillag fátyolába

Nap urunkat szépen

csalogassad nászra

hogy reggelre fényes

kedve kerekedjen 

téli sötétségnek

máris véget vessen

sugara áradjon

szívünk sugarába

szívünk sugarából

az egész határra

életet támasszon

rügyecske pattanjon

forrás is fakadjon

szemünk is ragyogjon

új Hold új Király

róka rege rejtem

(Regölős, tavaszi újholdkor mondandó) 

A pókkirály

Messzi vidéken, hol napnak sugára földet ölelve a vízre hajolt, élt egyszer régen egy kis király asszony, szép, mint a hold. Fenséges párja, szíve királya, bölcsen, szelíden uralkodott. Gyermekük fényes hajnali harmat. A királyságban béke honolt.

Megirigyelte boldogságukat szomszéd Pókkirály, és szörnyű ármányt koholt. Sötét hálóját csöndben kivetette. Osonó lépteit zsarolás, árulás, hitszegés, rettegés követte. Pókhálószövőkben dolgozott a nép, nem maradt ideje búzát elvetni, barmot legeltetni, gyermeket nevelni, szeretni, nevetni. Mindent, de mindent vitt a Pókkirály.

Szegény jó király már nem tudta, ki az, ki barát és ki az ellenség. Mosolygó álarcok, lesütött szemek, léptei hallatán elfojtott suttogás, őrségnek álcázott őrök hálózták be.

Hívta vezérét: hirdessél háborút, vitézeimet csatába hívd! De jaj, a fővezér, csendben motyogta: Nincs már több vitéz, másnak harcolnak, nincs már fegyver sem, Pókkirály elvitte a sok kardot mind. Hogy lehet ez, mondd? kiáltott a király. Mint fővezéred, nép jólétéért, béke kedvéért, s némi aranyért eladtam én.

Szegény királynak szíve fájdalmában megszakadott. Testét pókfonállal szépen beszőtték, királyi kriptába csendben eltemették.

Kis király asszony temetésről jöve fénylő gyermekét már sehol sem lelte. Égő fájdamában az erdőbe futott, erdő tava mellett összekuporodott. Vér hullt szemeiből sűrű könnye helyett, minden vérkönnycseppből vérharmat született.

Hallgasd, tavi tündér, a szívem fájdalmát! Lelkemet ajánlom két másik életért, két másik lélekért, szenvedő népemért! Bármit kérhetsz tőlem, semmi sem túl nagy ár, gyermekem, királyom ébresszed életre, s engem, a lelkem vihetsz is már!

Hallatszott a csöndben nádas susogása. Kicsi király asszony, alkut kötök véled,  suttogta a nádas.  Megmérem a szíved, vajon tisztán lát-e, és hogyha te győzöl, mind szabadok lesztek, de hogyha elbuknál, mélységekbe vetlek!

Mérjed meg hát szívem, vajon tisztán lát-e. És hogyha én győzök, minket feloldozzál, de hogyha elbukok, mélységekbe dobjál! Megnyílott hát a tó szörnyű morajlással, magába is zárta gyönge fehér testét. Tó mélyén félhomály, süket csönd fogadta. Iszapban gázolt szép meztlen lába, rothadozó ágak álltak az útjába.

Sötét barlang mélyén csúf vén banya várta, egyetlen szemével szinte felnyársalta. Add nekem szemeid szememért cserébe!

Nincsen már mit látnom a két szép szememmel, szívemben őrzöm mindazt, mit látnom kell, te szegény tündér, vedd, a tiéd! Szemeit körmével tüstént kikaparta, s vakon tapogatva előre nyújtotta. 

Álltad a próbát, szíveddel láttál, fogadd cserébe enyémet el! Kis király asszony homlokán csillagszem ragyogott fel.

Eltűnt a banya, de nagy fekete sárkány sziszegve csúszott a lába elé. Szeme sötét tűz fényében égett, pikkelye fénylett, mint kátrányszurok. Kis király asszony mernél-e ülni a szárnyam mögé? Repülni fogunk, ám ha félelmed érzem, hátamról tüstént levetlek én!

Nézte, csak nézte kis király asszony csillag szemével a rút bestiát. Nincs már mit félnem, fekete sárkány! Hátára pattant, s zúgva repültek a felszín fölé.

Íme, láss csudát, tó mélységéből mikor kiszálltak, fekete sárkány szikrázó fénnyé változott át! Áttetsző testén megtört a napfény, hétágra bomlott  a szivárvány.

Álltad a próbát, kis király asszony! Húzd ki szívemből az igazság kardját, kezedben átvág minden rút ármányt, csillagszemed előtt már nem lesz  titok. Fénylő pengéje nap tüzét hívja, s lángoló kör véd, hogyha a galád megtámadott. Mindent elpusztít,  mit gonosz vezérel, hát csatára fel!

Fénysárkány hátán mint tomboló vihar repültek, szálltak hazafelé. Pókfonál szakadott, fonoda beomlott, népe szabadult búzát elvetni, barmot legeltetni, gyermeket nevelni, szeretni, nevetni békében már. Királyvár udvarán ármányos csürhe áruló vezére menekült. Villant a kard és lángoló csóvája porrá égette a hitszegőt.

Csillagszem elől nincs rejtve semmi, látta, hogy hol van, várpince mélyén pókfonál gúzsában senyvedt gyermeke. Egyetlen suhintás, és bénító bilincse elporladott. Az ősi kriptába szaladott tüstént, szíve királyának halálos leplét fénykardja oldotta fel.

Pókkirály kútnak mélyére surrant, hol titkos alagút tekeredett. Csillagszem előtt nincs rejtve semmi, rusnya pókfejét villámkard metszette el.

Anyám édesanyám, hova lett, hova tűnt a két szemed? Vérkönnyet síró két szemem helyett élő életet, csillagszemet kaptam cserében én.

Kis király asszony, gyönyörű mátkám, lábad szelíd léptét sárkányszárny suhogás váltotta fel. Sötét tó mélyén szelíd lábam nyoma, fényes szárnyakra, élő életre váltottam én.

Anyám édesanyám, nem vagy már az anyám, csillagszemedet nem ismerem.

Kis király asszony, nem vagy az én mátkám, sárkánynak asszonyát nem szeretem.

Csillagszem elől nincs rejtve semmi. Fénysárkány hátára felpattant szépen. Kezébe fogta az igazság kardját, magasan lobogó tűzkört rajzolt a teste körül. Kardom, te kardom, igazság kardja, borítsad lángba a testemet! Ím tündér lettem, csillag a szemem, repüljek ahova tartozom én!

Kis király asszony fénysárkány hátán lobogó tűzkörben lángba borult.

Napszínű szárnyain égbe zuhant. 

Csillagszeméből harmatkönny hullt.

Aranyhal

Az aranyhal tengerről álmodik.

Megriad:

- Tudnék-e úszni,

ha egyszer ottan ébredek?

Ősanyák

Ó, anyám és ti, ősanyáim! 

tápláljátok ölem gyökérzetét,

hogy óvó barlanggá szelídüljek!

A véremből tej fakadjon,

a csípőm táncosan ringjon,

sülő hús is megpiruljon,

és ha itt az idő,

tengerre tudjam bocsátani

az elmenőt.

A hajnali csendben egyek vagyunk,

s időtlen ideje már, hogy tudjuk:

mindig ugyanott hibázzuk el...

De most már elég! 

Töröljétek le könnyetek!

Tegyünk fel teavizet főni, 

s halkan dúdolva dagasszunk

újra kenyeret!

Online

Én, a sakkfigurád, a játékkaraktered, Hozzád könyörgök. Hozzád, aki megkettőződtél, és létrehoztad Önmagad ellentétét, hogy játszhass.

Végtelen sokszor haltunk meg és kezdtük újra együtt, ezen a szerveren és párhuzamos szerverek világában is.

Szabad akaratot adtál - választhatok, melyik feleddel, és hogyan játszom.

Tudom, hogy bármikor, ha kérem, segítségemre van a Súgó. Bocsáss meg, ha sokszor azt hiszem, hogy nincs rá szükségem, vagy ha néha azt is elfeledem, hogy hívhatom.

Ez a világ elöregedett.

Arra kérlek, hogy ha most a másik felünk nyer, ne engedd, hogy a győztes a végjáték során túlságosan kegyetlen legyen, mert a mi fájdalmunk a Te fájdalmad is - hiszen Önmagadból nyilvánítottál meg mindent.

Ami biztos, az biztos: alkoss és futtass le egy új vírusirtót. Te ismered legjobban a másik feledet: nem bízhatsz abban, hogy ő is betartja a szabályokat. Hekkeld meg a hekkert!

Ha már túl késő van mindehhez, még mindig ott van a Nagy Reset Gomb: a Kegyelem. Te vagy a programozó és a rendszeradminisztrátor is - egyedül a Te parancsodra léphet működésbe.

Hiszen végtelen szeretetedben Te alkottad a Kegyelmet is.

A sötét angyalom

Életem zenéjének része, szabadságom eszköze vagy. Ha nem lennél, nem ismerném fel a fényt.

Sebezhető lennék nélküled, hiszen csak hasonló ismeri fel a hasonlót.  Harcolni tanítottál, és elhajolni, ha kellett.

Általad van tétje a játéknak.

Láttam az arcodat: egy a nevünk.

Megerősítem szövetségünket - megígérem, hogy elpusztítalak. Ha eljön az óra, nem hagylak magadra. Közös a végzetünk.

Megszűnik majd a kettő, és fátylainkat végre lángra lobbantja a Kegyelem.

A művészetről

Minden az idő szövedékében lüktető ritmus, a forma és a csend váltakozása.

A szívverésnek, a lélegzetnek, a bolygók keringésének, az életnek, a megnyilvánulásnak ritmusa van.

Ha a harmonikus rezgés rezonanciába lép egy másik rezgéssel: együtt lüktetnek, egybecsengenek: kialakul az összhang.

Művészet az, mely az Első Hangra rezonál, ezáltal minden, mely vele kapcsolatba kerül, együtt rezeg általa a kölcsönös áthatottság táncában.

Művész az, aki belép az Egy terébe, és onnan sugározva részesévé tesz az egybecsengésnek, harmóniának, átad a Logosz lüktetésének, és egyesít középpontod csendjével.

Orpheusz is így parancsolt az állatoknak.

Gondolom, ezért tartották valaha  a művészetet szentnek.

A disszonancia az összhangzat ellentéte, az összecsengés hiánya. 

Nem tudom, hogy amit a disszonancia szül, az Siva táncának része-e, a  kiáradás ellentétes sodrása, belélegzés, vagy pedig a káosz pusztító irigysége a  teremtőerő iránt: Isten majma.

Baader szerint a pokol az, ha nemzeni akarunk, de nem vagyunk rá képesek.

Úton

Szikrázó levél.
Harmat vezet utamon:
Hazaérkezem.

Sose

Sose kérdezd, szeretnek-e, 
mert ez a Napnak fény utáni sóvárgása,
ha valódi természetéről megfeledkezik.

A mumus

A mumus

             Ez a történet a mumus és a mumusvadász legújabb háborújáról szól, melyről nem készült eddig feljegyzés.

            Ez a különös eset a nyári vakációban történt. Meghívott nagymamám falura, mert szerinte túl sápadt vagyok, és neki sem ártana némi segítség. Egy kicsi házban lakik, közel az erdőhöz, és tele van a kertje gyümölccsel, zöldséggel, a ház előtt színes virágokkal.

            Segítettem neki a kertben, például felmásztam almafára, és naphosszat ellenőriztem, hogy megérett-e az alma.

            Egy esős napon, nem lévén semmi dolgom, a régi nyárikonyhában tettem-vettem, és egyszer csak egy régi könyvre bukkantam. Régi foszladozó bőrkötése volt, a címlapján pedig, majdnem kivehetetlen, régies kézírással ez állt: „A mumusokról”.

            Több fejezete volt: „A mumusok leírása, életmódja és vándorlása”, „A mumusok búvóhelyei”, „Szaporodásuk és fészekrakó szokásaik”, és a legizgalmasabb: „A mumusok nagy háborúi”.

            Először azt hittem, hogy egy régi meséskönyv került elő, aztán kezdett egyre különösebb lenni az egész. Gondoltam egyet, és az útmutatások szerint mumuskeresésbe kezdtem. Az erdő szélén volt egy árok, tele korhadt fatörzzsel. Sosem volt szabad arra játszanom, mamám szerint kígyók élnek ott.

            Egyetlen módon lehet rávenni egy mumust arra, hogy előbújjon: sok puha fonalat vigyél közel a fészkéhez, és várj. El is csentem mamám puha gyapjúgombolyagját, leültem és türelmesen vártam. Hosszú idő után, egy villanást láttam, de én sem voltam rest, és elkaptam a mumust. Nem volt nagyobb a tenyeremnél, hatalmas szemei voltak, és rémülten pislogott. Megpróbálta megharapni a kezem és elmenekülni, de résen voltam, és nem sikerült.

            - Miért fogtál meg, csak nem fázol most nyáron? – kérdezte a végén mérgesen.

            Nagyon nehezen tudtam valamennyire is megnyugtatni, és megígértem, hogy visszaadom nemsokára a szabadságát. Mivel ilyen különös kaland olyan ritkán történik velem, húztam az időt.

            A szabadságáért cserébe mesélnie kellett.

            - Minek nektek a gyapjúfonál? – kérdeztem.

            - A fészkemet bérlem ki vele, télire - mondta.

            - Fázol?

            - Nem, inkább unatkozom, és sokat alszom, szeretek puhán feküdni.

            - De miért kell színes fonál?

            - Hogy szép legyen, mi másért. Az nagyon fontos.

            Elmesélte, hogy télen annyira fel tudja forrósítani a testét, hogy nem fázik egy cseppet sem, olyan, mint egy kicsi kályha. Viszont régebb a mumusvadászok majdnem teljesen kipusztították a mumusokat, fűtőtestnek használták őket. Egy egészséges mumust annyi aranyért lehetett eladni, amennyi a saját súlya.

            - És te hogy úsztad meg?

            - Szövetkeztem egy Bestiával. A Bestiák rettegésben tartják a mumusvadászokat. A védelemért cserében a leghidegebb télen is ibolyát termesztek a kuckóm előtt, és a bestiának adom ajándékba, mert azt nagyon szereti.

            Most értettem meg, miért nem engedte nagymamám, hogy az árokparton játsszak. A Bestia miatt. Meg gyanús lehetett neki a januári ibolya. Ezek szerint tudhatott valamit. A Bestiáról sajnos a mumusom egy szót sem volt hajlandó többet elárulni.

            - Akkor te most nem vagy veszélyben, véd a Bestiád. Elengedlek - mondtam neki.

            - Akkor engedj el!- kiáltotta mérgesen.

            Jobbnak láttam hát elengedni, a Bestiára való tekintettel is, de meg is sajnáltam szegényt, nagyon meg volt rémülve. Meglepetésemre, nem szaladt el.

            - Segíts nekem! Te jó embernek látszol, biztos azért, mert még kölyök vagy - mondta könyörögve.

            - Miben?

            - A mumusvadász üldöz!

            - Nem segít a Bestiád?

            - Elköltözött már egy jó ideje. A mumusvadász pedig rájött erre, és azóta nincs nyugtom tőle.

            - Ki a mumusvadász? – néztem nagyot.

            - A faluban él egy ember, aki csampekályhákat tud rakni. Most a fejébe vette, hogy befalaz engem egy csempekályhába, és elküld ajándékba az angol királynőnek. Nagyon büszke ugyanis a kályháira, és hírnévre vágyik. Azt akarja, hogy az ő csempekályhája bekerüljön a történelembe

            - Menedéket adok neked. A nyárikonyhánkba költözhetsz, bélelek neked egy puha fészket, ott nem bánthat a mumusvadász!



            És így is történt. A mumus hozzánk költözött. Szívesen mentem nagymamámhoz ezentúl télen is, és rengeteg időt töltöttem ilyenkor a nyárikonyhában, de nem volt ott egy csepp hideg sem. Nagymamám sosem fűtött be, de nem kérdezett tőlem semmit sem, csak valahogy rengeteg színes gyapjúfonalat hagyott állandóan szerteszét, és sosem törődött azzal, hogy hová tűntek.

Troth és Deszpel 7,8

7. A kő

Nem sokáig aludt Péter, ennek ellenére teljesen kipihenten ébredt.

- Indulnunk kellene, Deszpel! – ugrott ki a nősténysárkány meleg szárnya alól. – Megígérted!

Deszpel felnézett a felhőkön átragyogó csillagokra. Látszott rajta, hogy nagy kedve nincs az induláshoz, de megadóan hangosat szusszantott, a vízimadarak nagy felháborodására.

- Igen, ha sietünk, még elérünk az első pihenőhelyünkre!

A két sárkány a maga módján, szavak nélkül megbeszélte a tennivalókat egymással. Péter pakolt és nyergelt. Rövid időn belül fenn szárnyaltak a felhők felett, és virradat előtt megérkeztek a tavak szomszédságában megbújó erdei szakadékhoz. Nyugtalanok voltak mindketten, a szakadék nem volt valami biztonságos, távolról hallatszott néhány kiránduló hangja. Jóformán alig pihentek, felváltva őrködtek, alig várták, hogy beesteledjen, hogy végre maguk mögött hagyhassák ezt a helyet.

Amint eljött az idő, felszálltak újra. Péter már otthonosan ült a sárkánynyeregben, szerette, ahogy a szél fújja az arcát, nézte az alatta tovasuhanó tájat – és, meglepetésére, nem is nagyon várta, hogy hazaérjenek. A második pihenőnél már kényelmesen befészkelték magukat a barlangba, ez a hely teljesen biztonságos búvóhely volt. Péter a feje alá tette a nyakába akasztott vízhatlan tokot, és elalvás előtt azon morfondírozott, hogy miként lehet az, hogy pont vele történt mindez, miért pont ő találta meg Deszpelt, és hogyan lehetséges az, hogy egyáltalán megtalálta.

Egyszerre csak úgy érezte, hogy álmodik – egy várat látott maga előtt, egy régi várat. Próbált felébredni, akkor eltűnt a vár, és felsejlettek a barlang körvonalai, mellette a nyugodtan szuszogó Deszpel. Mikor újra ellazult, megint megjelent szemei előtt a vár. Nagyon különos érzés volt. Ha fókuszált, eltűnt, ha ellazult, megjelent. –Furcsa álom – gondolta.

A vár egyre pontosabban rajzolódott ki előtte. Tisztán kivehető volt zömök ötszögű tornya, mellette egy másik, karcsúbb torony magaslott. Beláthatóak voltak a környező, erdő borította dombok. Távolabb felsejlettek egy másik várnak a körvonalai is. A kép lassan közelített az elsőhöz, aztán mintha metszetet látna, feltűnt egy földalatti alagút, amely összekötötte a két várat.

A kép fordult, közelített, és nagy meglepetésére a túlsó vár fölött három alakzatot látott keringeni: három sárkányt, de nem olyanok voltak, mint Deszpel és Gizi, hnem jóval kisebbek, vékonyabbak, sötét színűek és valahogy áttetszőek: sziluettjük mögött, mint fekete füstfelhő mögött, látszott a táj. A sárkányok eltűntek a túlsó vár tornyai között. Az innenső vár ormáról pedig hirtelen felszállt egy földsárkány, a hátán sárkánylovassal, és szédületes gyorsasággal távolodott. Úgy tűnt, menekül: az erdő magasságában, lehetőleg az ösvények, fák takarásában repült.

A kép újra közelített. Az úton lovascsapat vágtatott a várhoz, berontott a kapuján. A vár udvarán ádáz harc bontakozott ki a várbéliek és a támadók között, a védők sokkal kevesebben voltak, de látszott, hogy nem adják olcsón életüket.

Az udvaron egy kútszerű nyílás látszott, és alatta nagyon mélyen a föld alatt, boltíves terem, a beszűrődő fény pedig a földalatti terem alján levő medenceszerű kis mélyedésre világított. A nyíláson lenézve, víz csillant benne. A medence mögött, a boltív védelmében, különös, nem egészen egy méter magas kőoszlop állott. A kép közelített. A kőoszlopon faragások: stilizált kígyófej, és alatta kettétört kenyér, vagy talán nyitott könyv rajza látszott. Az oszlop hátsó felén mélyedés, mintha rejtekhelye volna valaminek, de most üres volt. A boltív zárókövén, a kőoszlop fölött, vörös kereszt.

Fennebb, a termek magasságában vad harc dúlt. A védők közül néhányan menekülni próbáltak az alagúton a másik vár irányába, de ellenséges csapatok indultak szembe velük az alagút túlsó oldaláról. Végül beszorították a védőket a vár karcsú kápolnatornyába: a támadók egyenként, kegyetlenül legyilkolták a védőket. Kiomló vérük vörösre festette a falakat, az oltárt. A legidősebb fehér köpenyes védőt utoljára ölték meg, hosszú, láthatóan sikertelen faggatózás után. Dühösen dúlták fel utána az egész várat, láthatóan keresvén valamit, aztán ellovagoltak.

Eddig tartott az álomszerű történet. Csak képek, hangok nélkül. Nagyon különös volt. Ha Péter jobban meg szeretett volna nézni valami részletet, a kép közelített, fókuszált. A legidősebb meggyilkolt vitéz arcvonásai mélyen belerögzültek emlékezetébe.

Sokáig feküdt moccantalanul, látomásán töprengve. Álom lehetett? Ahhoz túl különös volt. Mikor Deszpel felébredt, az első dolga az volt, hogy elmesélje neki.

- A kő, az mondta el a történetet. Ezek szerint valamilyen módon összefügg a sorsoddal. Kérdeztél valamit a kőtől, mielőtt mesélni kezdett?

- Én? Nem is tudtam, hogy ez a kő erre képes! Azaz... éppen azon töprengtem, hogy miért pont velem történik mindez.

- A kő megadta a választ. Léka várának történetét láttad. A várat a templomos lovagok lakták. Királyi parancs parancs érkezett a lovagok meggyilkolására.

- Miért tett volna ilyent velük a király?

- Mindenhol a világon, pápai rendeletre, ugyanazon a napon a templomosokat egyszerre váratlanul megtámadták, és legtöbb vezetőjüket halomra gyilkolták. Léka várának elfoglalása pár évvel később történt

- És a másik vár? Ahova az alagút vezetett? Láttam fölötte három furcsa sárkányt...

- Az Borostyánkő vára volt. Valóban alagút kötötte össze a két szövetséges várat, de ott elárultak minket, mint ahogy a legtöbb esetben történik, amikor a fekete sárkányok valahol is megjelennek. Árulás, sunyiság, kapzsiság, kegyetlenség, vérontás ... - Deszpel fájdalmasan lehunyta a szemét.

- És a másik sárkány, a lovassal? Mit értesz azalatt, hogy „minket”?

- Ó, azt is láttad? Akkor nagy titok tudomására jutottál, fiú. Az a sárkány a lovasával kimentett a várból valami igazán fontosat, olyannyira fontosat, hogy az élete kockáztatása volt a legkevesebb, amit ennek érdekében tehetett.

- Mi volt az, amit mentettek?

- Addig vagy biztonságban, míg nem tudsz erről semmit - zárta le a témát Deszpel.

Péter minden további kérdezősködésére a válasz konok csend volt.

Készülődni kezdtek: az utolsó útszkasz megtétele még hátra volt, és ez volt a legkockázatosabb rész. Szerencséjükre vihar tört ki, és zökkenőmentesen átjutottak a határokon. Félelmetes látvány volt abból a magasságból a vihar: a villámok körülöttük csapkodtak, a szél zúgva cibálta Deszpel szárnyát, csuromvizesen, minden erejét megfeszítve, alacsonyan, a szurdokok, szélvédettebb folyóvölgyek takarásában repült.

Reszketve érkeztek meg Deszpel barlangjához. Már reggel volt.

- Itthon vagyunk- nézett körül Deszpel. - Este visszaindulok. Most búcsúzzunk el.

- Gizivel fogsz lakni? Itt sokkal kényelmesebb lenne mindkettőtöknek...

Péter most értette meg, hogy valószínűleg sohasem fogja látni többé a sárkányt. Hazaérkezésük örömmel vegyes fájdalommal töltötte el.

- Nem fogunk a szigeten élni. Tudok egy jó helyet, odaköltözünk.

Péter megölelte a sárkányt, azt, aki első találkozásukkor majdnem megölte.

- Te vagy a legjobb barátom - mondta neki. Folytak a könnyei.

- Ne búsulj! Válladon a sárkányköpés. Mindig érezni fogom, hol vagy, sőt, azt is, ha életveszély fenyeget.Vigyázz a kőre. Ne mutasd senkinek, mert bajt hozhat rád, ha másvalaki is tud róla.

- Miféle bajt?

- Akármilyent - tért ki a válasz elől Deszpel. - És most menj.

Péter lehajtott fejjel ballagott az ösvényen, hazafelé. Nem hitte volna, hogy ennyire megszereti a sárkányt. Eszébe jutott első találkozásuk - mennyi minden történt azóta!

8. György

Otthon az üres ház várta - szülei még nem érkeztek haza. Gyorsan kivette a postaládából a saját levelét, és elégette. Gépies mozdulatokkal kicsomagolt, lezuhanyozott.

Eszébe jutott György bácsikája, apjának az öccse, akit kisgyerek korátol nagyon kedvelt, mert hihetetlenül szórakoztató figura volt, különbözött az általa ismert felnőttek többségétől: nem halt ki belőle a gyermeki játékosság, kíváncsiság. Mindig, mikor hórihorgas alakja megjelent a kapuban, biztos lehetett benne, hogy remek idők következnek. Szíve összeszörult az aggodalomtól. Vajon beteg-e még?

Bejelentkezett telefonon Ágota néninél, aki a tőle megszokott szórakozottsággal nyugtázta, hogy minden rendben van, és áthívta vacsorázni. Péter hálásan elfogadta, egy hete konzerven élt, és most ébredt rá, hogy farkaséhes.

Nem Péter volt az egyedüli vendége Ágotának. Hanna is velük vacsorázott. Szerencsére nem kérdezősködtek sokat a földrajztáborról. Péter nem szívesen hazudott, a várva várt vacsorára hivatkozva kitért a kérdések elől, és derekasan nekilátott az ételnek.

Hanna csodálkozva nézte.

- Valahogy megváltoztál - mondta.

- Ezt hogy érted?

- Nem is tudom... Biztosan rég nem láttalak.

Péter szemügyre vette. Feltűnt neki, hogy Hanna is megváltozott, de sajnos, nem előnyére. Sápadt volt, szemei alatt karikák, mintha le is fogyott volna.

- Jól vagy? - kérdezte Péter. - Miket csinálsz mostanában? Te is változtál.

- Aha, jól vagyok... - tért ki a válasz elől Hanna. - Mindjárt kezdődik a suli...

Osztálytársak voltak. Egymásra nevettek Ritkán találkoztak iskolaidőn kívül. Mindketőjüknek kevés barátja volt. Hanna különös, zárkózott lány volt, jól tanult, de nem csivitelt a szünetekben a többi lánnyal. Pétert pedig nem igazán érdekelte az, ami a többi fiút többnyire foglalkoztatta, de valahogy mindig tiszteletet ébresztett a többiekben, és elfogadták szótlan természetét, vékony alkata miatt sem piszkálták. Közepesen tanult, leginkább azt, ami érdekelte. Hanna többször kisegítette a házifeladatokkal.

Péter teli hassal hazaindult, és holtfáradtan ágyba dőlt.

Kora reggel ajtónyitásra ébredt. Megérkeztek a szülei - nem egyedül jöttek, György bátyja is velük volt. Péter alig ismert rá: nagyon lefogyott, arca sápadt, és ami a legszembetűnőbb, szemeiből kihunyt a vidámság.

- György velünk fog lakni egy darabig, míg össze nem szedi egy kicsit magát - mondta apja. Gondterheltek voltak mindannyian, de igyekeztek nem kimutatni. Kipakoltak, reggeliztek, az útviszonyokról beszélgettek. Nemsokára György el is vonult, lefeküdt a számára előkészített szobában.

- Mi baja van György bátyámnak? - kérdezte csendben az anyjától este, mikor elcsendesedett a ház.

Anyja sóhajtva nézett rá.

- A furcsa az, hogy nem tudják az orvosok sem biztosan. Infarktusra gyanakodnak. Azt mondták, hogy György csodával határos módon maradt életben. Tudod, egyedül lakik, és mikor összeesett, nem tudni, mennyi ideig feküdt öntudatlanul. A szomszédja találta meg és vitte kórházba, ő értesített minket is.

- Jó, hogy elhoztátok, anya.

Azon gondolkodott éjszaka, hogy itt az alkalom. A sárkányköve Deszpel szerint gyógyító erővel bír. Nem szívesen látta György bácsit betegen, és elképzelte családja örömét bátyja hirtelen gyógyulása láttán. Csak épp azt nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Tenyerébe vette a követ. Nem érzett semmit. - Gyógyítsd meg Györgyöt - suttogta neki, és remélte, hogy másnapra teljesül is kérése.

De másnap nem történt semmilyen változás.

Másképpen kell hozzálátnom - gondolta. Este a követ a párnája alá dugta, hasonlóképpen mint a barlangban, amikor a kő mesélt neki. Azzal a kérdéssel a fejében hajtotta párnájára fejét, hogy mi az oka György betegségének, és mit lehet tenni a gyógyulása érdekében?

Hirtelen ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint akkor. Mintha a közvetlenül a homloka előtt vetítővászon lenne: lehunyt szemei előtt közúti baleset képe jelent meg, mentők és rendőrautók szirénáztak. Látta Györgyöt az egyik gépkocsi mellett, véres arccal, amint egy fiatal nő teste fölé hajolva zokog. Ő maga is fiatal volt, alig ismert rá Péter. A következő jelenet egy temetés volt. - Ezért nem nősült meg soha! - értette meg.

A következő jelenet teljesen más jellegű volt: György egy irodában, nagy íróasztal előtt állt. Az íróasztal mögött ülő szemüveges, kövér férfi visszautasító arccal átnyújtott neki egy dossziét, és ő megsemmisülten kiment. Otthonában számítógépe előtt ült, fejét tenyerébe temette, majd dühösen adatokat kezdett törölni.

Ami ezután következett, megdöbbentette Pétert, minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy a látáshoz szükséges ellazult állapotot megtartsa. György az otthonában, a földön feküdt, mellkasa közepén és fején rés volt, amiből szürkés nyalábok csordogáltak. Vékony, fekete füstszerű lények, mint az állatkertben a krokodilok etetéskor, nyüzsögve nyelték a résekből kiáramló valamit, úgy tűnt, hogy ráadásul mintha szájukkal tágítani is próbálnák a réseket. Áttetszőek voltak, majdnem csak a mozgásuk okozta örvény volt látható. Aztán látta Györgyöt a kórházban, a testén lévő résekkel, a lények pedig körülötte köröztek, és le-lecsaptak, ügyet sem vetve a jövő-menő ápolószemélyzetre - azok láthatóan észre sem vették őket.

- Mit lehet tenni György segítségére? - kérdezte Péter magában.

A kép közelített. György fejében mintha szépséges kék kristálycserepek lennének. Látta, hogy György az asztal fölé hajol: ír, dolgozik valamin, térképeket böngész, jegyzetel, és a kristálycserepek lassan kezdenek összeállni a fejében egyetlen fénylő kristállyá. Aztán a számítógépen dolgozott valamit, ami nem igazán ment, mert a frissen kialakult egységes kristály valamiért újra kezdett megbomlani, szilánkok hasadtak le róla. Valami baj volt a számítógép körül. A következő kép pedig Ágota nappalijába vitte. György és Ágota együtt dolgoztak, Ágota ült a számítógépnél, és György mintha diktált volna, vagy valami hasonló. A kék kristály teljes szépségében fénylett György fejében, a szilánkok, cserepek eltűntek, és eltűnt a rés is a fején, nem szivárgott onnan többé szürke nyaláb. A kristály fénye lehatolt a mellkasáig, és ott is láthatóan zsugorodni kezdett a rés.

A fekete árnyak dühösen keringtek körülöttük, próbálván hozzáférni a már alig észrevehető nyalábhoz, aztán nagy részük elsuhant. Péter látta, amint a falu felé szállva eltűnnek.

Ágota és György pedig a konyhalámpa fényénél dolgoznak tovább.

Péter meglepetten szakította ki magát a sárkánykő hatása alól.

- Szűzmáriám, mik azok a fekete izék, amik a György bácsi sebeiből ömlő nyalábokat eszik? Tudtommal nincs seb a testén.... És nem értem, tehát a fekete izék undorodnak a munkától?! Mondjuk, ezzel én is így vagyok, de hogy egyedüli mentség ellenük az legyen, hogy végeláthatatlanul krumplit pucoljak és szemetet hordjak ki, nem beszélve a nyelvtan háziról... - gondolta elszontyolodva. - Na de egy próbát megér!

Reggel benyitott György szobájába.

- Bátyókám, hogy vagy? - Péter aggódva nézte György megnyúlt arcát. Egykor oroszlánsörényszerű, göndör, mostanában már ritkuló haja csapzott volt. Most látszott, mennyire lefogyott. Szemében azért a szokásos huncut szikra villant, és rámosolygott Péterre.

- Kösz a kérdésed, éppen azon gondolkodtam, hogy ilyen úri dolgom sosem volt, csak úgy fekszem, semmi feladatom, s ha kérem, még ágyba is hozzák a reggelit...

- Amúgy, ha nem itt unatkoznál, mit dolgoznál? - kérdezte Péter kíváncsian, de nem minden hátsó gondolat nélkül.

György szemében a maradék szikra is kihunyt, arca elkomorodott.

- Valószínűleg a könyvtárban leltároznék...- mondta szomorúan.

- Én úgy tudom, hogy neked más volt a munkád - csodálkozott el Péter.

- Hát igen. Valóban más volt. De sajnos nem hagyták jóvá a mostani kutatási tervemet, ráadásul áthelyeztek a könyvtárba. És még állítólag örülhetek, mert van egyáltalán munkahelyem... Pedig érdekes munka lett volna, nem azért, mert az enyém, de átfogó kutatási terv volt, ami mindkét szakterületemet felölelte volna.

- Mi a te szakterületed?

- Régész és történész vagok. Ebből akár doktorátusi szakdolgozat is lehetett volna, de ez nem volt annyira fontos számomra. Bőven elég lett volna, ha hagynak dolgozni.

- És csak úgy magadtól, szabadidődben nem lehet ezzel foglalkozni?

- Nem lehet, Péter. Engedélyek kellenek levéltári kutatásokhoz, ásatásokhoz, régészeti feltárásokhoz. Nemcsak engedélyekre, hanem elég sok pénzre is szükség van. Nincs sem egyik, sem másik. Na, azt hiszem lemegyek a konyhába, és feltáró munkálatokat végzek a hűtőszekrényben...

- Azért annyira nem régi a kaja - vihogott Péter. - Ne haragudj, hogy annyit nyúzlak, de mit akartál kutatni?

- Párolt csirkét zöldséges rizzsel...

- Bátyó, komolyan kérdem! Miért nem veszik soha a felnőttek komolyan, ha egy gyermek kérdez tőlük valamit?! - zsarolt be finoman Péter.

- Bocsáss meg, Péter, csak nem volt nagy kedvem erről beszélni. A téma a középkori egyházi és világi lovagrendek, kialakulásuk, fejlődésük, egymással való kapcsolatuk. Vonatkozó levéltári kutatás egyrészt külföldön, és néhány egykori lovagvár alapos régészeti feltárása - mert szerintem vannak olyanok, amelyeket az évszázadok során többször átépítettek, és bizonyos nyomok arra utalnak, hogy van értelme ásni.

Péternek leesett az álla.

A reggeli vége felé, mikor már a desszertnél tartottak - a csokoládékrémes kenyér mindig jó gondolatokat ébresztett Péterben - támadt egy ötlete.

- És máshova nem lehet beadni azt a dolgozatot? Más nem adhat engedélyt és pénzt?

- Véggigondoltam ezt már. Például beadhatnám egy angliai egyetemre, akár doktorátusi ösztöndíjat is lehetne kérni. Van ott egy történész kollegám, aki mindig is értékelte a munkámat. De nem tudok annyira angolul, hogy szakdolgozatot írjak. Meg eleve hamvába halt a beterjesztési kérelem is, mert a projekt részletes vázlatát kell tartalmazza, bizonyos formátumban, sortördelésben, meg minden. Angolul, persze. Én régész vagyok, nem nyelvész és számítógépes szerkesztő.

Péternek felragyogott az arca. Felugrott, a hirtelen mozdulattól magára öntötte a tejeskávéját, de ezzel mit sem törődve György nyakába szökött, sikeresen szétkenve pizsamáján a maradék kávét.

- Én ismerek valakit, aki foyékonyan beszél angolul, és ért a számítógépes szerkesztéshez, dolgozott már könyvkiadónak! És a barátunk! Biztos segítene!

György hosszan nézte Pétert. Szeme könnybe lábadt, és magához ölelte.

Így teljesedett be a reggeli tejeskávé végzete.

 
 

Troth és Deszpel

1.  Hanna

Megint az a sötét, holdtalan éjszaka volt. A függöny résein átszűrődött a neonreklámok és a távol elsuhanó autók fénye. Csend volt. Nem hallatszott más, mint a fákról lehulló nedvesség  csepegése. Novemberhez képest szokatlanul meleg volt.
Hanna álmatlanul feküdt az ágyán. Egyedül volt otthon, apja megint dolgozni volt.  Már éjjel egy óra volt, de sehogyan sem jött álom a szemére. Felkelt, beindította  a rádiót, felkapcsolta a villanyokat, és felkuporodott az ágyára. Elővett egy könyvet, olvasni kezdett, de nem kötötte le. Az igazság az, hogy nem szeretett egyedül lenni éjszaka, de nem volt más választása. Elméletileg elég nagy volt ahhoz, hogy apja ne hívjon segítséget akkor, mikor éjszakai szolgálatra osztották be, és nem értette mi baja a lányának, hiszen a környék biztonságosnak számított, a ház is régi, masszív építésű. - Női hiszti - gondolta, - épp ideje, hogy kinője!
- Reggel nem fogok tudni felébredni, ha nem alszom egy kicsit- gondolta Hanna. Leoltotta a villanyokat és lefeküdt. Szokása szerint a párnába fúrta a fejét.
Hűvös szél rázta az ablaka alatti gesztenyefát, a függönyön kirajzolódott az ágak árnyéka.
Hanna egyszercsak megmerevedett. - Megint itt van! – gondolta rémülten. Érezte hogy elborítja az iszonyat. Moccanni sem tudott. Gondolkodni sem. Feküdt az ágyán, és testét kiverte a hideg veríték. Mereven bámulta az ablak függönyét.
Tudta, hogy ott van a függönyön túl.
Napközben sokat gondolkodott, hogy mi lehet. Amióta az eszét tudta, mindig is érezte az emberek gondolatait, főleg az érzéseiket. Látta, ha betegek. Mikor apjának régebb beszélni próbált erről, az beléje fojtotta a szót. – Túl élénk a fantáziád, kicsi lány! – mondta ilyenkor, és szomorúan nézte. - Nagyon hiányozhat az anyja, azért viselkedik így - mondta a nővérének, Ágota néninek, és ezzel le is volt részéről az ügy zárva.
De EZ!! Ez a Jelenlét! Hanna nem először érzékelte. Ez más volt. Ez élt, de másféleképpen, mint bármi, amit eddig élőként ismert. Próbálta már megfejteni, mi lehet. Nem volt látható teste, de valami hasonlót mégis érzékelt. Mintha ott, ahol megjelent, valami űr lenne.
    Elborította a félelem. Ez több volt, mint bármilyen eddig ismert félelem, érezte, ahogy betölti minden gondolatát, olyannyira, hogy lélegezni is alig tudott. Moccanni még annyira sem. Így feküdt, mereven nézte a függönyt, és érezte annak az ablakon túli Valaminek a jelenlétét, a tudatát, azt, ahogyan megbénítja a testét és minden gondolatát, érzését. Nem maradt más benne, csak a félelem.
    Gesztenye koppant az ablakpárkányon. Hanna összerándult, és figyelme megosztódott egy pillanatra.
    - Etetem a félelmemmel! – érezte meg hirtelen. Próbált ellenállni. Olyan volt, mintha  nyúlós, tapadós szálakon folyt volna az ereje a félelmén keresztül abba a lénybe. Tudatának megfeszített erejével harcolt ellene. Hiábavaló volt. A Jelenlét addig maradt, míg Hanna érezte, hogy valahogyan jóllakott.
    Aztán eltűnt.
    Hanna teljesen kimerülten, reszketve feküdt az ágyában. Tudta, hogy ma éjjel nem jön vissza. Borzasztóan egyedül érezte magát. Már teljesen világos volt számára, hogy nem beszélhet erről senkinek.
    - Ó, anya! Anya, anya, anya...
    Megölelte a párnáját és valahogy álomba sírta magát.

   
2. A kezdetek
   
    Gyönyörű, napsütéses napra virradt Péter, és mivel már a vakáció első hetében megunta a késő délelőttig való alvást, nagyot nyújtózkodott, elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon. Kora reggel volt.
    - Éhes vagyok- gondolta.
    Lement a konyhába. A házban csend volt. A konyhaasztalon papírfecni, megismerte apja baltával írt betűit: „Csak este jövök, be kellett mennem a megyeközpontba” – állt rajta. A cédula mellett a reggeli maradványai, a mosogató tele volt, apja nem akarta zavarni álmát az edények csörömpölésével. Gyorsan megreggelizett ő is, és elpakolta a maradékot a hűtőbe. Aztán visszapakolta, és készített néhány szendvicset.  – Mászkálok egyet - nézett ki az ablakon. Felvette kedvenc kockás ingét, becsomagolta a szendvicseket a hátizsákjába, a kulacsot is megtöltötte. Indulás előtt biztonságból betett egy tábla csokoládét is. A fecni aljára még gyorsan ráírta: „Az erdőbe mentem”, aztán útnak indult.
    Nagyon szeretett az erdőben csavarogni. Ismerte a környéket, mint a  tenyerét. Apja a község főerdésze volt, és kiskora óta együtt járták a hegyeket. Megtanulta figyelni és értelmezni a természet jelzéseit. Közös szenvedélyük volt a túrázás, legtöbb alkalommal ketten mentek, de már tavaly elengedte az apja egyedül is, hadd mászkáljon kedvére a környéken.
    Erdély hegyei gyönyörűek, sok az érintetlen erdő, ahol fejsze csattogása nem zavarja a természet csendjét. A kocakirándulók elkerülik ezt a vidéket, mert az ösvények meredekek, az erdő sűrű, és több nap járásnyira volt a legközelebbi menedékház. Péternek pont ezért tetszett. Ismerte az ösvényeket, gázlókat, tudta, hogyan térjen ki a malacait védő vaddisznó útjából, megkereste a legjobb málnásokat, gombászott, és közben nagyon bátornak érezte magát, - minthogy az is volt. Kevés az a tizenhárom éves gyermek, aki olyan biztonsággal mozog az erdőben, mint Péter.
    Most, mikor a hegyre vezető úthoz ért, elgondolkodott, merre is tartson. Előtte az egész nap, étel is volt nála. – Akár estig is kitart, jó, hogy a csokit is bepakoltam -  gondolta, és elindult felfelé. Sorra elhagyta kedvenc tisztásait, szedett egy kis málnát, és leült pihenni egy öreg fenyő szoknyája alá. Nem volt fáradt, megszokta a mászást, de szeretett hanyatt feküdni a bársonyos, napsütötte mohán, és bámulni a felhőket. Ilyenkor próbált mindenféle formát, alakzatot beléjük képzelni. –Hú, ez olyan, mint egy sárkány! –nevetett.
    Friss vizet töltött a kulacsába a szikla melletti fatörzs alól fakadó forrásból, és feltápászkodott. Kíváncsian, tűnődve nézte a forrás mögött felderengő, akár vadállatok csapásának is nézhető ösvényt, és eldöntötte, hogy felderíti, hova vezet. Remélte, hogy egy rég nem használt rövidítő útra bukkant, ami nagyon meg tudná könnyíteni – fel tudná gyorsítani- a hazamenetelt.
Ágas-bogas öreg fák szegélyezték útját és nagy volt a csend,  de ő csak ment tovább. A fák egyre sűrűbben nőttek, az ösvény csuszamlóssá vált, lassan el is tűnt a lába alól. Péter nem félt- sosem volt olyan helyzetben, hogy bármitől is félnie kellett volna, - hiszen az erdész  fia volt, ki merné őt bántani? Ennek ellenére, most torkában dobogott a szíve.
- Különös - gondolta magában - erre sosem jártunk még! Vajon apa ismeri ezt a helyet? 
Egyre kíváncsibb lett - mintha hívta, vonzotta is volna valami.
Egyszer csak egy tisztásra ért, a tisztás mögött nagy sziklafal emelkedett, rajta pedig, magasan,  egy barlang bejárata sötétlett alig kivehetően. A bejáratot kúszónövények, hatalmas fák gyökerei álcázták. A csend hatalmas volt, most tűnt fel neki, hogy nem hallja a madarak énekét.
- Hűha! Csak nem találtam meg egy medve rejtekhelyét?! Hogy meg fog lepődni apám, mikor majd ezt elmesélem neki!
Kíváncsian ment a barlang bejárata elé.
Surranó zajra lett figyelmes. Felnézett.
Megdöbbenésére egy hatalmas sárkány magaslott föléje. Valaha zöld testét piszok és pókháló borította, szeme gonoszul csillogott, és fenyegetően közeledett.
- Ez nem lehet igaz! Sárkányok nincsenek! Túl sok mesét olvastam gyerekkoromban, a képzeletem játszik velem! -gondolta, de a sárkány egyre közelebb kúszott. Farkasszemet néztek.
A szörnyeteg kitátotta hatalmas száját és lángcsóvát fújt Péterre, igaz, nem pont rá, csak a füvet perzselte fel a lába előtt.
 Péter hátralépett, és továbbra is csodálkozva bámulta a sárkányt. Nem félt. Szilárdan meg volt győződve, hogy álmodik. Bizonyára elaludtam útközben, különös ... - gondolta.
De az álom egyre kézzelfoghatóbb módon cáfolta meg önmagát, a következő lángcsóva, mely a ruháját jócskán megperzselte, észre térítette.
Hátralépett, és farkasszemet nézett a sárkánnyal.
- Sárkányok nincsenek! - mondta neki bátran, remélvén, hogy ezzel a rémálom, vagy akármi eltűnik a szeme elől.
Köhögő nyekergés hallatszott a sárkány irányából. Péter, már ha ilyesmit el tudott volna magában fogadni, azt kellett higgye, hogy nevet.
 Egészen biztosan álmodom, elaludhattam a forrásnál.- nyugtatta meg magát.
 - Most mi lesz, meg kell vívjunk? –töprengett hangosan. -  Ha nem muszáj, nem tenném. Bár tisztában vagyok vele, hogy a mesékben előbb-utóbb ez történik mikor egy sárkány felbukkan, de hát én sohasem öltem állatot! - próbálta a problémát diplomáciai úton kezelni Péter, mert ha rémálom is, abban is helyt kell állni, amíg felébred valahogy...
- Én nem vagyok állat! - ordította reszelős hangon a sárkány, és még közöelebb jött.
- Te BESZÉLSZ? - csodálkozott Péter. Már biztos volt benne, hogy rémálom az egész.
- Beszélek, persze, te együgyű emberfia, mi van ebben olyan különös, te magad is beszélsz, igaz, nem sokáig... - vihogott a sárkány. - Rég nem ettem embert, mondjuk, van jópár éve!
- Figyelj, megosztom veled a kajámat, sőt, neked adom az egészet! Csokim is van...
A sárkány már ott lihegett Péter orra előtt. Rettentően büdös volt a lehelete, és ráadásul egyszer csak nagyot tüsszentett. Tiszta nyál lett Péter pulóvere.
    - Egészségedre! –vágta rá automatikusan.
    - Mi?! - nézett bambán a sárkány.
    - Meg vagy hűlve? Tudod, mi emberek, ha a másik tüsszent, egészségére kí ...
    - Igen, meg vagyok hűlve, beteg a tüdőm, mit gondolsz, olyan összkomfortos az a barlang?! - morgott a sárkány.
    - Engem Péternak hívak, és téged? - próbált csevegni Péter, de nem sok sikerrel.   
    - Csak hívtak, kisapám, míg éltél!
    - Te tényleg meg akarsz enni? - rettent meg Péter, de mivel helyén volt a szíve és az esze, nem hagyta annyiban. - Én úgy tudom, a sárkányok nem esznek embert. Vagy legalábbis nem esznek, amennyiben léteznek. - Érezte, hogy kezd belezavarodni, hát a lényegre tért: - Bölcs és igazlelkű sárkány nem eszik embert - bökte ki, és kissé laposan, oldalról nézett a sárkányra. Kissé szégyellte, amit mondott, mert ezt most találta ki, és egészen primitív manipulációnak hatott – minthogy az is volt, de szükség törvényt bont.
    - Bölcsnek és igazlelkűnek nézek ki? - nézett rá a sárkány meglepődve, és kissé kihúzta magát. Péter már érzte, hogy félig nyert ügye van.
    - Igen, nagyon bölcs sárkány vagy, és igazságos! Másképp már rég megettél volna!     - Sajnos, mégis muszáj megtennem, mert ha elterjed a híre, hogy itt élek, az emberek üldözni kezdenek. Én meg már megszoktam ezt a barlangot, semmi kedvem új szállást keresni. Döntésem tehát valóban bölcsességből fakad. Viszont mindazonáltal nemeslelkű is vagyok. Megígérem, könnyű halálod lesz, és nem foglak megenni.  Holttestedet pedig úgy elrejtem, hogy soha senki sem találja meg, és örök titok marad a mi találkozásunk.
    Péter leült a földre, és nagyot sóhajtott. Most értette meg, hogy mekkora veszélyben forog az élete.  Életében először félt. De próbált úrrá lenni a félelmén, és időt akart nyerni.
    - Életem a kezedben van, sárkány. Vagyis... - ránézett a sárkány szörnyű karmokban végződő lábaira, és megborzongott - szóval csak azt akarom mondani, hogy ha már úgyis meg kell halnom, beszélgethetnénk egy kicsit.
    Remélte, hogy ha húzza az időt, akkor valahogy az egész magától megoldódik. Például felébred, vagy bármi.
    -  Rendben. A nevem Deszpel.


3. Deszpel


    - Mióta élsz ebben a barlangban, hogy kerültél ide, mit csinálsz itt egész nap?
    - Mennyi lényegtelen dolgot kérdezel utolsó óráidban, fiatalember...Nos, ám legyen. Több száz éve élek itt, mert biztonságos menedéknek tartom. Többnyire alszom és unatkozom. Vadásznivaló szerencsémre bőven akad, így az étel számomra nem gond. Csak ne lenne ennyire hideg és nedves ez a barlang télen.
    -Unatkozol? - kérdezte nem minden hátsó gondolat nélkül Péter - Hát a többi sárkány hol van, nem szoktatok találkozni?
    - Nem tudom, hol vannak. Nem hallom a gondolatukat. - szusszantott szomorúan Deszpel. - Azt hiszem, sikeresen kipusztítottátok őket, úgyhogy ne csodálkozz, hogy rád is hasonló sors vár. Hidd el nekem, gyermek, én ehhez a művelethez bőven elég vagyok.
    - Unalmas lehet így egész nap egyedül!
    -Tudom. Ezelőtt pár száz évvel még próbáltam ezen segíteni. Időnként elraboltam egy-egy lányt vagy gyermeket, de sok örömem nem telt bennük. Megállás nélkül sírtak, hogy éhesek, fáznak, félnek tőlem, és haza akarnak menni. Hiába hoztam nekik friss őzhúst, nem ettek. Hoztam nekik prémeket, gyönyörű kincseket, de ezeknek semmi sem volt jó. Tüzet pedig nem gyújthattam nekik, mert azzal elárultam volna a rejtekhelyemet. Állandóan haza akartak menni. Világosan értésükre adtam, hogy ez nem lehetséges. Kénytelen voltam megkötözni őket, hogy ne mászkáljanak szanaszét. Ők meg csak sírtak, zokogtak. Énekeltem is nekik. A költészetem köztudottan kiváló. Régebb nem így néztem ki, pikkelyeim csillogtak, s szárnyaim eltakarták a napot! Egyszerűen nem értem, mi kellett volna ezeknek még...
    - Gyermekeket? Miért pont gyermeket? Ez szörnyű!
    - Szeretem a gyermekeket- mondta sóhajtva Deszpel. - Azok valahogyan egyből elfogadták, ha sárkányt láttak. Reméltem, ha már elfogadnak, akkor talán egyszer barátok is lehetünk. A lányok is kedvesek nekem nagyon...
    - Aztán mi lett velük?
    - Természetesen elpusztultak. Volt amelyik éhen halt, volt amelyik megfázott és megbetegedett. Ez főleg télen fordult elő. Aztán olyan is volt, akit én öltem meg, mert már nem bírtam hallgatni a nyafogását.
    - De nem gondoltál arra, hogy szegények nem esznek nyers húst, és emberek közé vágynak? -borzongott meg Péter.
    - A környék legszebb, sőt, egyetlen sárkányának lehettek volna társai! - fújt dühösen Deszpel. - Megszokhatták volna a nyers húst, ha igazán akarták volna. Az egyiknek elhoztam a legszebb gyémántomat, de még azt sem értékelte. El tudod képzelni, mennyi fáradságomba került megszerezni azt a gyémántot valaha? Na, mindegy. Már lemondtam arról, hogy társaságom legyen. Elvagyok itt egyedül. Már több mint százötven éve ki sem jöttem a barlangomból, csak éppen egy kicsit vadászgatni. A szárnyaim már teljesen elgémberedtek. Meg lehet szokni a magányt is...
    Péter elgondolkodott.
    - És miért vagy annyira biztos, hogy nincsen több sárkány?
    - Azt nem mondtam, csak azt, hogy nem érzem őket. Nemzetségünk tagjai egy bizonyos távolságból már érzik egymás gondolatát. Tudnám, ha legalább egy is a közelembe kerülne. De még ellenségem sincs, nemhogy barátom. Na, gyermek, ne húzzuk többet az időt, felkészültél?
    - Csak még valami! - mondta reszketve Péter. - Ha segítenék neked megkeresni a többi sárkányt, életben hagynál?
    - Felejtsd el! Hogyan tudnál te gyermekfejjel sárkányokat keresni? Essünk túl már az egészen!- dörögte Deszpel, és közelebb kúszott Péterhez.
    - Internet!- vágta rá Péter, érezte, hogy ez az utolsó szalmaszál.
     -Az mi? -nézett rá kissé bambán Deszpel.
    - Nemrég fedezte fel az ember, hogy össze tudja kötni a tudását a többi emberével, egy gép segítségével. Ha tudnám, mik a jelei annak, hogy valahol, bárhol a világon, sárkány él, akkor segíthetnék megkeresni neked. Akkor már nem lennél annyira egyedül, és akár oda is költözhetnél hozzá...- mondta remegő hangon, de reménykedve.
    Deszpel elgondolkozott.
    Péter elmondta mindazt, amit az internetről ilyen vonatkozásban tudott. A sárkány hirtelen felállt, kiterjesztette szárnyait, és vékony lángcsóvát fújt Péterre. Vállán átégette az ingét, bőrét fájdalmasan megperzselte. Péter úgy érezte, hogy itt a vég, és összekuporodott. Szeme előtt pár pillanat alatt lejátszódott egész eddigi rövid élete, látta maga előtt anyja kedves arcát, apja tekintetét. Lehajtotta a fejét.
    - Ez a seb a válladon a sárkányköpés. Most már mindig tudni fogom, hogy hol vagy. Ha megszeged egyezségünket, megtalállak általa, még ha a föld fenekébe bújnál is. És biztos lehetsz benne, hogy nem lesz akkor könnyű halálod. Felperzselem a házatokat, a falutokat, megölöm a szüleidet,  csak próbálj nem visszajönni holnap.
    Péter felnézett. Nem hitt a füleinek.
    - Akkor benne vagy?
    - Reggel várlak az internetgéppel.
    Péter hatalmasat sóhajtott.
    - Deszpel, ez nem így megy. Itt nincs jel. De adj nekem három napot, és meglátod, visszajövök.
    - Rendben! - morogta Deszpel.
    Leültek, meghányták-vetették, hogy mi az, ami egy sárkány jelenlétére utalhat.
    - Te velem jössz, és ha valóban megtaláltuk egy társamat, szabadon engedlek. - mondta Deszpel. - Nem kockáztathatok, beláthatod. - Na jó, nem hagylak majd ott egyedül, embergyermek, haza is hozlak onnan, ha megérdemled.- enyhült meg a hangja, Péter megnyúlt képét látván.
    Késő este volt, mire Péter hazaindult.


4. Internetes társkereső, sárkányoknak


    Sárosan, könnyektől maszatosan ért haza. Szíve majd kiugrott az üregéből az átélt izgalmak miatt. Valahogy hihetetlennek túnt számára az, ami történt.
    Apja aggódva várta.
    - Hol voltál ilyen későig, fiam?! A frászt hozod rám!
    - Semmi gond, apa, csak leheveredtem a forrás mellé, elaludtam, már alkonyodott, mikor hazaindultam. Nagyon éhes vagyok... - terelte el a szót.
    - Van hideg sült a hűtőben - enyhült meg az apja hangja.
    - Lezuhanyozok és jövök is - rohant fel Péter a szobájába.
    Vacsora után lefeküdt, és miután behallatszott apja nyugodt horkolása, felkapcsolta az éjjelilámpát és elővette laptopját.
    Vajon hol élhetnek sárkányok? Deszpel szerint olyan helyen, ahol nem él sok ember, van vízforrás, nehezen hozzáférhető barlangok vannak, vadban is bővelkedik a hely... Nehéz dió - vakarta meg vállán a sárkányköpést, - mi lesz ha három nap alatt nem találok ilyen helyet? Végem van! Nemcsak én halok meg, hanem az egész családom velem együtt, Deszpel nem fog teketóriázni. Ha pedig előállnék itthon azzal, hogy sárkány él a szomszédos barlangban, biztos, hogy bolondnak néznének. Kell találnom még egy nyavalyás sárkányt, a föld fenekéből is!
    Egész éjjel az internetet bújta. Reggel lekoppant a szeme a fáradtságtól. Arra ébredt, hogy anyja költögeti.
    - Szervusz, kicsikém, ébresztő! - hallotta vidám hangját.. Anyját a munkája a városhoz kötötte, a városi filharmónia kórusában énekelt, gyönyörű alt hangja volt.
    Érződőtt a frissen főzott kávé illata. Szülei nagyokat kacagtak valamin, csörömpöltek a tányérok, készült a reggeli.
    Péter álmosan kászálódott ki az ágyból, gyorsan zuhanyozott, mintha le próbálná mosni az elmúlt nap fáradtságát és a  szívét jeges kézzel szorongató félelmet.
    - Szia, anyu! - lépett ki a konyhába tettetett vidámsággal, és puszit nyomott anyja hajára. Kisgyerek kora óta imádta anyja hosszú hajának illatát, régebb, ha beteg volt, csak a hajsátor védelme alatt volt hajlandó eleludni.
    Anyja döbbenten nézte.
    - Mi van veled? Nagyon sápadt vagy! - tette homlokára a kezét. - Csak nem vagy beteg?
    - Dehogy, anya! - válaszolta Péter, aztán észbe kapott. - Vagy talán mégis, egy kicsit mintha fájna a torkom, de nem veszélyes, érzem, nincs lázam. Viszont szívesen ágyban maradnék.
    - Rendben! Mi apáddal átmegyünk egy kicsit a szomszédba Ágota nénihez, hoztam neki valamit a városból. - mondta anyja
    Rövid idő múlva egyedül volt Péter a házban.
    „ Sárkány legendák” írta be a keresőbe. Bár ne tette volna. Csak úgy áradtak a rémesebbnél rémesebb történetek. A sárkány elrabolta, megette, megkínozta, megégette....Olvasott hatalmas tengeri sárkányokról, melyek a mélységekből váratlanul felmerülve hajókat borítottak föl, roppantottak össze. Tűzsárkányok falvakat, egész erdőket égettek porrá. Izzadtság csöpögött homlokáról a billentyűzetre.
    - Másképp kell keresnem - gondolta, és beindította a Google Earth-et. Végigpásztázta a hegyeket, sivatagokat. -  A sivatag nem jó. Nincs vízforrása - jutottak eszébe Deszpel szavai. Állatok sincsenek elegen. - keresett tovább - Hűha, ez a szörnyeteg magával akar cipelni! Közelebb kell keresnem, ha nem akarok a végtelenségig vele utazni! De hol?! Hiszen ő maga állította, hogy ha lenne a közelben másik sárkány, annak megérezné a gondolatát! És mégis, hogyan fog magával cipelni? Mit mondok majd itthon, hova megyek? Úristen, veszélyben vannak a szüleim...
    Keresett és keresett. Jó érzékkel írta be Wales környékét, a Faröer szigeteket, Izlandot, még a görög szigeteket is végigpásztázta. Figyelt a helyi legendákra. A kereskedelmi – és turista útvonalakra. Jegyzeteket készített.
    Szülei késő este érkeztek haza, és Péter akkor már mélyen aludt.
    Másnap reggel azzal az elhatározással ébredt, hogy megbeszéli a lehetséges célpontokat Deszpellel. Félt. Nagyon félt. De attól, hogy Deszpel ne találjon társra három napon belül, még jobban félt, úgyhogy jobbnak látta ellenőriztetni a sárkánnyal az összegyűjtött adatokat. Megvakargatta a sárkányköpés halványodó foltját, és lement a konyhába reggelizni. A szülei még aludtak. Gyorsan összepakolta a jegyzeteit, némi ételt, a kulacsát, a megszokott módon üzenetet hagyott az asztalon: „Kirándulni mentem, este jövök, legyetek jók, P.”, és gyorsan elindult.
    Korán volt még, de már melegen sütött a nap. Elhagyta a forrást, rátért az ösvényre. Délelőtt már a sárkány barlanga elé ért.
    - Már meg is jöttél? – hallotta maga mögött Deszpel reszelős hangját.
    - Igen. Mihamarább túl szeretnék ezen esni. Vannak olyan helyek, amelyek szóba jöhetnek...
    - Figyelj rám gyermek, nekem olyan hely kell, ahol él más sárkány, nem amelyik szóbajön, érted?! Ha hiábavaló útra indulunk, megígérem, nem jössz már haza soha!
    - Minden tisztelettel – mondta Péter,- a lehetetlent várod tőlem. Hiszen hogyan állíthatom teljes bizonyossággal bármelyik helyről is, hogy ott sárkányok élnek? Te magad mondtad, hogy arról ember nem tudhat! Annyit tudok ígérni neked, hogy a legjobb tudásom és szándékom szerint ilyen helyet próbálok találni neked, és elmegyek veled megnézni, mi van ott. Aztán ha nincs semmi, és megölsz, mint annyi gyermeket eddig, akkor ez van.
    -  Lássam, gyermek, milyen javaslataid vannak...
    - Péternek hívnak, legalább megjegyezhetnéd a nevem arra a néhány napra ami hátravan számomra! – nézett a sárkányra dühösen Péter. - A Faröer szigetek!
    - Nem, az biztosan nem... – sóhajtott Deszpel. – De valaha valóban éltek ott. Mielőtt ideköltöztem volna, ellenőriztem azokat a szigeteket...
    - Svalbard! A Hidra sziget, Norvégiában! Már a neve is mutatja, hogy...
    - Nem. Hidd el, tudom, mit beszélek!
    - A görög szigetek! Wales! A walesi nemzeti lobogón sárkányok vannak!
     - A görög szigeteket felejtsd el, rég nem élnek ott sárkányok! Wales... hát ez szomorú történet...- sóhajtott nagyot Deszpel. Véreres szemeit lehunyta, és csendesen ringatózott, majdnem tapintható volt bánata. – Ez minden?
    - Még van egy! A templomos lovagok titkos bázisa, Bornholm, az Ertholmene szigetcsoport!
    Deszpel meglepődve nézett feléje.
    - Mesélj csak egy kicsit erről, te gyer... Péter!– nyitotta ki szemeit Deszpel.
    - Ezek a szigetek most Dániához tartoznak. Három sziget van ott. Az a legendája, hogy a templomos lovagok várakat építettek ott, és kincseket és még valami fontosat rejtettek el. Meg hogy valahonnan menekültek, úgy kerültek oda. A szigetek önállóak voltak egészen mostanáig. Köztük van egy sziget, a legkisebb, Graesholm, amelyik madárrezervátumnak van nyilvánítva, teljesen lakatlan, nem is látogatható. Van forrása is, és elég elhagyatott. A szomszédos templomos várakat nemrég feltárták, és valami furcsa aranypénzszerű lemezeket találtak, körülbelül háromezret. A várak pedig nagyon fura alakzatban épültek, és...
     - Ez az!!! – üvöltött fel Deszpel. – Valóban nem engednek embert arra a szigetre?
    - Nem.
    - Akkor indulunk!
    - Mély tisztelettel kérlek, engedd meg, hogy hazamenjek, és elbúcsúzzam a szüleimtől, ki tudja, látom-e még őket valaha! És be kell csomagolnom, mert hosszú útra megyek, és ha nem ölsz meg, akkor szeretnék hazaérni, nem pedig éhenhalni.
    - Rendben. Van egy heted erre. Én addig edzem a szárnyaimat, hadd kapják vissza régi erejüket! – Deszpel teljes nagyságában kihúzta magát, és kiterjesztette szárnyait. Félelmetes látványt nyújtott, szemei ragyogtak, rezgett a levegő körülötte.
    - Hogyan képzeled az utat?
    - Repülünk, természetesen!
    - Elkapnak a radarok, és lelőnek veled együtt! – tiltakozott Péter, és röviden elmagyarázta a radar működését, és a repülőgépekét, már amennyire értett hozzá.  Abban maradtak, hogy a repülés éjszaka lehetséges csak, egész alacsonyan szállva a föld felett, és kiszámították, hogy körülbelül mennyi időbe telik ilyen módon az út.
    - Figyelj, kidolgozom az útvonalat! -  mondta Péter. – Holnapután itt vagyok az útitervvel, és átbeszéljük alaposan, mielőtt elindulnánk!
    - Rendben, de föltétlenül itt legyél! – Deszpel hangján érződött az ujjongó izgalom.
    - Itt leszek!
    - Menj már, és gyere vissza mihamarább! – lökdöste az ösvény felé Pétert a sárkány.
    Másnap Péter egész nap az internetet bújta, noteszbe jegyzetelt, térképeket böngészett. Apja GPS-ét is kölcsönvette csendben, és leellenőrizte az útvonalat.
    Előkereste a hátizsákját, és bepakolt. Iránytű, vízhatlan kabát, kovakő gyújtós, sátorponyva, hálózsák, konzervek, sapka, erős bőrkesztyű... A padláson hányódott egy régi nyereg, szíjak, ezt is előkészítette. Előkotorta megtakarított pénzét, és az útlevelével, a notesszel és a térképekkel együtt vízhatlan tokba dugta. A GPS-t is a zsákba tette. Apja ajándékba kapta, sosem használta, de lehet, hogy neki most életmentő lesz- gondolta. Ragtapasz, fásli, konzervek, konzervnyitó. Az összes csoki....
    Másnap kora hajnalban elosont a nyereggel és a szíjakkal a barlanghoz.
    - Ezt minek? Nem vagyok én ló! – sértődött meg Deszpel.
    - Szerinted hogyan fogok én utazni?! Lesodorna az első szél!
    - Igazad van, megtalálom a módját, hogyan alakítsuk sárkánynyereggé- enyhült meg Deszpel. Holnapra meglesz! És holnap este indulunk, ez az utolsó szavam!
    Péter remegő lábakon ballagott haza. Azon töprengett, hogyan mondja meg a szüleinek, hogy most ő eltűnik, de remélhetőleg csak egy-két hétre, és semmi esetre se keressék, mert nem lesz ott, ahova mondani fogja hogy megy... Nehéz dió, még sosem hazudott a szüleinek, és éppen ezért, teljesen megbíztak a szavában. – De mégsem mondhatom, hogy sárkánylovaglásra készülök, ugye, két okból sem: egy: hülyének néznének, kettő: amennyiben mégsem, akkor veszélyben forog mindannyiunk élete, Deszpel nem teketóriázna!
    Szerencséje volt. Az asztalon cédula várta.
    „ Drága kicsikém! Sürgősen el kellett utaznunk, György bácsikád súlyos beteg, mellette szeretnénk lenni a kórházban. A hűtőben van étel, bármilyen gond van, Ágota nénihez fordulj, rábíztunk. Lehet, hogy egy hétig is távol leszünk. Csókol anya és apa.”
    Péter mindig is rühellte, ha drága kicsikémnek szólították, erről úgy látszik, soha sem tudja leszoktatni az ősöket. De mégis, soha nem örült ennek a megszólításnak ennyire, mint most.
    Azonnal bekopogott Ágota nénihez.
    Ágota néni, amióta a férje meghalt, egyedül lakott egy kis házban. Gyermeke, nagy bánatára, nem született. Nagyon szerette a gyermkeket, és azok is szerették őt, mert kedves, meleglelkű teremtés volt.  Sosem haragudott, ha véletlenül egy labda az ablakán keresztül landolt a nappalijában, unokahúga, Hanna pedig házának szívesen látott, gyakori vendége volt. Olyan volt az otthona, mint egy mesebeli házikó: oldalán felfutott a vadrózsa és a lonc, pici kertje tele virággal, még néhány tő paradicsom is elfért. A ház mögött volt egy nyárikonyhája, melyet festőműhelynek rendezett be, ott festegetett, rajzolgatott. Csuda jó zenét hallgatott, Péter anyja is rendszeresen ellátta koncertfelvételekkel, jó minőségű festékekkel. A család barátjának számított, elfogadták kissé különc, bohém természetét. A falu könyvtárában dolgozott, és ő helyettesítette a postást is, amikor az szabadságot vett ki.
    - Kezicsókolom, Ágota néni! Szeretnék elköszönni!
    - Kedves tőled, de nem értem, hiszen csak most érkeztél! Tudod, ugye, hogy a szüleid rám bíztak, míg György bátyádnál vannak? – nézett  Péterre a szemüvege fölött, és felállt. – Kérsz egy kis sütit?
    - Nem kérek, köszönöm. Azért jöttem, hogy tényleg elbúcsúzzak. Sajnos a szüleim olyan hirtelen távoztak, hogy nem volt alkalmam értesíteni őket, hogy holnaptól osztálykirándulás lesz, a földrajztanár visz minket sátorozni. De ne tessék aggódni, minden rendben lesz, még vitt minket máskor is kirándulni. Legalább nem fogok unatkozni itthon egyedül. Mindenem van, ami az útra szükséges, egyik osztálytársam szülei értem jönnek autóval és elvisznek a gyülekezőhelyre. Pénz is van nálam - hadarta. – Csak még azt szeretném mondani, hogy sajnos elejtettem a telefonomat.
    - Tudod, hogy nem szoktalak ilyesmiért megszidni! – mosolygott Ágota néni, és csodálkozva nézte Péter izgalomtól kipirult arcát.
    - Azért említettem csak, Ágota néni, mert sajnos emiatt nem lehet majd nekem telefonálni. Remélem a szüleim sem szidnak meg nagyon. De én megadom a tanárnak az Ágota néni telefonszámát, és ha bármi gond van, akkor szólunk!
    A néni megsimogatta Péter arcát. Tudta, hogy mennyire szeret kirándulni.
    - Na jó, kellemes időtöltést nektek! Biztos nincs szükséged semmire? Szívesen segítek összecsomagolni!
    - Erre semmi szükség, köszönöm szépen, a tanárunk részletes listát küldött mindarról, amit vinnünk kell, nem marad ki semmi, ne tessék fáradni!
    - Na jó – sóhajtott nem kis megkönnyebbüléssel Ágota néni, mert neki viszont fogalma sem volt, hogy mit kellene pakolni - azért várj egy percet, míg dobozba rakom ezt a kis sütit, jót fog az útra!
    Péter fogta a dobozt, megölelte a nénit, és már ott sem volt.
     - Hú, ez eddig simán ment! Szegény néni, nem akartam belekavarni őt is! Tudom mit tegyek, hogy ne kerüljön az én hibámból bajba!
    Leült, írt egy levelet, megcímezte saját maga nevére, és feladta postán. Arra gondolt, hogy ha nem érkezik haza, akkor majd felbontják előbb-utóbb, és abban mindent megmagyaráz. Ha pedig hazakerül, akkor majd ő fogja a saját levelét felbontani, és nem lesz semmi gond.  Csak azt sajnálta, hogy nem készített nagy titokban egy fényképet Deszpelről az utókornak.
    Másnap, reggeltől egyebet sem tett Péter, mint kipakolt és bepakolt a hátizsákba. Az igazság az, hogy rettentően izgatott volt, ugyanakkor nagyon magányosnak érezte magát. Titkát nem oszthatta meg senkivel, tanácsot sem kérhetett. Búcsúzkodott mindentől, amit ismert és szeretett. Úgy készült, mint aki a halálba indul. Csomagjába rakta a szülei fényképét. Sóhajtva nézegette kedvenc könyveit, játékait. Leheveredett egy kicsit- talán utoljára –az ágyára, és megölelte a párnáját.
     - Szeretlek, anya. Szeretlek, apa. – mondta csendesen. – Bocsássatok meg nekem, ha meghalok. Ti legalább megmenekültök. Hátha megúszom valami csoda folytán én is ezt a kalandot, találok Deszpelnek társat, vagy legalább egy új búvóhelyet számára. Talán megkegyelmez az életemnek és szabadon enged...
    Délután elindult a barlang felé. Nagyon nehéz volt a szíve.

   
   
5. Indulás

   
    Estére Péter a barlanghoz ért. Alig ismert Deszpelre: a lenyugvó nap utolsó sugarai megvillantak ragyogó, a zöld minden árnyalatában játszó pikkelyein,  szeme vörös tűzben ragyogott,  szárnyai suhogva szelték a levegőt.
    A barlang előtt a nyereg átalakítva várta: a szíjakat a sárkány ügyesen hozzáerősítette, még kengyelt is szerkesztett hozzá, valamint egy kosárszerű hámot, amely segítségével a lovasát hozzá lehetett erősíteni a nyereghez. Még csomagtartó rész is volt a kengyelek két oldalán, zsákszerűen kiképezve. A gyeplőjét hurokkal Deszpel szarvaihoz kellett kötni, és az egész szerkezetet a szárnytövekhez hurkolni. Így Péter gyakorlatilag a sárkány nyakában ülve „lovagolhatott”anélkül, hogy lesodródjon vagy görcsösen kapaszkodnia kellene, a gyeplőkkel szavak nélkül is tarthatta a kapcsolatot a sárkánnyal, és a boszorkányos ügyességgel megkötött  csomózási technika segítségével egy perc töredéke alatt fel- és le lehetett szerelni Deszpel hátáról. 
    - Ez szuper! - vizsgálgatta Péter- Hogyan is tudtad így kitalálni?
    - Hogy őszinte legyek, nem az én találmányom, ez klasszikus sárkánynyereg, az egyszerű fajtából. Az ülésrésze eléggé nevetséges, de megteszi ez is - zárta le a témát Deszpel.
    Deszpel előtt még volt valami: egy rongyba bugyolált csomagocska.
    - Ezt is tedd be a csomagba- csattogtatta szárnyait izgatottan a sárkány.
    Leültek, megbeszélték az útitervet. Az első éjszaka várt rájuk a legnehezebb szakasz: átrepülni a román határon Ukrajnába, és onnan át Lengyelországba, lehetőleg a hegyek vonulatát követve. Az első pihenőjük a lengyelországi Przadki mészkőszikla rezervátum volt. Azért választotta ezt Péter, mert remélte, hogy az ottani erdők és mészkősziklák elég védelmet fognak nyújtani, nem fedezik fel őket.
    Indulás előtt evett egy keveset, de torka összeszorult, úgyhogy hamarosan elcsomagolta az ételt. Felmálházta Deszpelt, maga is felöltötte meleg, vízhatlan kabátját.
    Felült, fészkelődőtt egy kicsit. A nyereg meglepően kényelmes és biztonságos volt. Az égen sűrű felhők gyülekeztek, eltakarták a holdat.
    - Indulhatunk- mondta.
    Deszpel megsuhogtatta szárnyait, és felszállt a felhők fölé.
     Péter füle mellett zúgott a szél, de a kosár szilárdan tartotta. Egy idő múlva már ki merte nyitni a szemeit, és nem markolta olyan görcsösen a gyeplőt. Fantasztikus élmény volt. A felhők miatt sokat nem látott, sötét is volt, de nagy meglepetésére biztonságban érezte magát, és lassan félelmét egy új érzés váltotta fel: az több volt, mint a hihetetlen kaland okozta izgalom. A lelke is szárnyalt Deszpellel együtt, megérezte az egész vállalkozás magasztos szépségét.
    Így repültek több órán át. Péter a zsebébe rejtett térképen követte az útvonalat, már amennyire ez lehetséges volt a felhők miatt - de szerencsére a sárkány időnként lennebb ereszkedett, és jól beláthatóvá vált a táj.
    - Ne félj! - szólt hátra Deszpel. - Jól tudom, hol vannak azok a sziklák!
    - Az igaz, csak azt nem tudod, hol vannak a határőrök! Nagyon óvatosak kell legyünk a határnál!
    Péter nagyott rántott a gyeplőn, mikor megérzése szerint közeledtek a román határhoz. Deszpel megértette, és keresett egy sűrű erdőrészt, ahol megpihenhetnek. Éjfél körül lehetett.
    - Na, milyen? - fújtatott.  Láthatóan rettentően büszke volt teljesítményére.
    - Szuper! - mondta az igazsághoz híven Péter, és megmozgatta elgémberedett tagjait. A vártnál sokkal kényelmesebben ült, de nagyon átfázott.  Kibontotta az ételcsomagot, evett egy keveset, és megnézte a térképet.
    - Nincs messze a határ. Jó lenne a felhők fölött átrepülni az ukrajnai részen, egészen a lengyel sziklákig. De túl magasan se szállj, nehogy a repülőgépek radarjai megtaláljanak.
    - Ez nagyon egyszerű... - Deszpel olyan izgatott volt, hogy sem éhséget, sem fáradtságot nem érzett. Rövid idő múlva felkerekedtek, és szerencséjükre a felhők takarásában zökkenőmentesen átjutottak mindkét határon. Lengyelországba érvén Péter hatalmasan megkönnyebbült. Megállás nélkül repültek az első pihenőhelyükig, lehetőleg a hegyek vonulatait követve.
    - Itt van az a hely- nézett hátra Deszpel repülés közben. Péter a hirtelen mozdulattól úgy érezte, hogy kibillen egyensúlyából.
    Leszálltak. Már hajnalodott.
    - Kérlek, ne forgasd a fejed repülés közben, majdnem lepotyogtam! - mérgelődött Péter, most jött ki belőle az egész feszültség.
    - Nem potyogtál volna le. Most pedig aludjunk.
    Deszpelen látszott, hogy holtfáradt, nem is csoda, majdnem hatszáz kilométert repült. Nyergestől, csomagostól kúszott előre, láthatóan céltudatosan haladt, míg egy sziklafalhoz el nem jutott. A fák takarásában, egy barlang nyílása látszott, de turistáknak megközelíthetetlen magasságban.
    - Kapaszkodj még egy kicsit - nézett hátra, és felröppent a barlang bejáratánál egy kissé magasabbra, majd zuhanórepülés közben hiretelen bekanyarodott a barlang száján. Biztonságban voltak. A barlang elég tágas volt mindkettőjüknek. Péternek úgy tűnt, hogy hátul alagút sötétlik, de túl fáradt volt ahhoz, hogy ennek utánajárjon. Lenyergelte Deszpelt, és kinézett.    Különös formájú kősziklák tornyosultak körülöttük, olyanok voltak, mintha óriások megkövült testei lennének szanaszét hajigálva. Azért választotta ezt a helyet első pihenőül, mert arra gondolt, hogy ha valaki véletlenül meg is látná őket, könnyen azt hiheti, hogy csak a képzelete játszik vele, és valamelyik sziklát véli sárkánynak. Ivott egy kis vizet, és Deszpel oldalához bújt. A sárkány már aludt. Nemsokára őt is álomba ringatta társának nyugodt szuszogása.
    Mire felébredt, már lemenőben volt a nap. Deszpel még mélyen aludt. Minden porcikája fájt, éhes is volt. Elővette az ételes csomagot, és jóízűen falatozni kezdett, közben a térképet böngészte. Még ötszáz kilométer út állt előttük a következő pihenőig. Az idő továbbra is velük tartott: felhők borították az eget, de szerencsére nem esett az eső.
    Deszpel is mocorogni kezdett.
    - Még várnunk kell, míg besötétedik - mondta Péter, és kiterítette eléje a térképet. - Tényleg, honnan vetted a sárkánynyereg ötletét? Még használt ember ilyesmit?
    - Túl sokat kérdezel. - nézett rá a szeme sarkából Deszpel. - Igen, repült még ember sárkányháton. 
    - Az ember és a sárkány barátok voltak?
    - Ez nagyon bonyolult, hosszú és régi történet. Barátok is, ellenségek is voltak. Inkább szövetségeseknek nevezhetém őket, mint barátnak - pontosított Deszpel- de végül nagyrészt ellenségünkké váltak. Mármint az én nemzetségem ellenségeivé.
    - Van más nemzetség is?
    - Természetesen. Én földsárkány vagyok. Vannak vízi sárkányok, tűzsárkányok, és vannak olyanok is, akiket jobb nem is emlegetni.
    - Miért?
    - Most már indulnunk kell - tért ki a válasz elől Deszpel - és nagyon reménykedj abban, hogy az a sárkány, aki a szigeten él, nem az utóbbiak közül való, mert akkor bajban vagyunk. De egy próbát megér...
     - Ez most mit jelent? - fagyott meg a vér Péterben.- Tehát, ha találunk ott másik sárkányt, az nem azt jelenti, hogy minden rendben van, és viszel is haza?
    - Reménykedjünk.  - sóhajtott Deszpel.
    - Erről nem volt szó!
    - Most került szóba. Indulás.
    Péter aggodalmas szívvel nyergelte fel a sárkányt. „Nem volt erről eddig szó”... - dohogott magában. Még mi minden fog kiderülni? Alig várta, hogy megérkezzenek, és túl legyen ezen az egészen. Kezd minden elbonyolódni, és eddig sem állíthatta, hogy az, amiben részt vesz, ártatlan iskolai kiruccanás lenne – bár a hivatalos változata ez volt.
    Most gyorsabban haladtak, mintha Deszpel belejött volna a hosszútávrepülésbe. A következő pihenőjük a lengyel tavak egyik gyöngye volt, Leszno-tól nem messze. Közel a tóhoz erdő is volt. Leszálltak a tó egyik elhagyatott partján, és Péter úszott egy jót, lemosta a fáradtságát, megmozgatta izmait, majd meghúzódtak a közeli erdőben. Itt nem voltak olyan biztonságban, mint a barlangban, de szerencsére a borús időre való tekintettel nem nyüzsögtek a kirándulók. Jót tudtak aludni egy fák lombja által takart szakadékban.
    Deszpel izgatottan ébredt. Még kora délután volt.
    - Holnap már ott leszünk!
    - Igen, ott leszünk, ha szerencsénk van. A nyílt tenger fölött kell repülnünk, nem tudom, hogyan oldjuk meg, hogy senki ne vegyen észre, hogyha tiszta lesz az ég ...
    Nagy bánatukra oszladozott a felhőzet, átragyogtak rajta a csillagok. Nem egészen négyszáz kilométer út állt még előttük. Megvárták, míg jól besötétedik, és Deszpel a magasba emelkedett.


6. Gizi

    Legalább három órája repültek már, mikor Deszpel hirtelen lekanyarodott egy erdős részen, és leszállt.
    - Miért álltunk meg?
    - Érzem! Érzem a gondolatát - topogott Deszpel. Nagyon különösen viselkedett. Forgott körbe-körbe, nyújtogatta a nyakát, nagyokat fújtatott.
    - Mit csinálsz?
    - Nagyon különös. Nagyon különös... - motyogta a sárkány, és elgondolkodott. - Nagyon régóta nem éreztem egyetlen társam gondolatát sem. Nagyon boldog vagyok. De mégis, van itt valami, ami idegenszerű... az én nemzetségemből származik, másképpen nem érezhetném..., de mégis, valami szokatlan.
    - Nem lehet az, hogy elfelejtetted, milyen kéne legyen?
    - Azt nem lehet elfelejteni. Egyben biztos vagyok. Nem olyasmi lesz ott, amitől tartottam. - mondta vontatott hangon Deszpel.
    - Megyünk már? - noszogatta Péter. - Mindjárt hajnal lesz, nincs sok időnk!
    - Tudom. – A sárkány izgatottan topogott.
    - Mit csinálsz?
    - Várj egy kicsit! – Deszpel behunyt szemmel figyelt. – Szomorúságot érzek. Olyan, mintha egy kölyöksárkány gondolatai lennének...Ez viszont nem valószínű. Furcsa. Menjünk hát- szedte össze magát.
    Fellszálltak újra. Előttük nemsokára kitárult a tenger, fölöttük szikráztak a csillagok. Sietnük kellett, mert a tiszta égbolton repülő sárkány, még ha éjszaka is van, elég feltűnő jelenség. Szerencséjük volt megint. Nemsokára feltűnt előttük a három kis szigetből álló dán szigetcsoport. A tenger felől közelítették meg a legkisebbet, és leszálltak. Péter gyorsan lenyergelte Deszpelt, és körülnézett. Virradt. Körülötte rengeteg vízimadár gágogott, rikácsolt, a sziklás talajt nagyrészt madártrágya borította. Nem volt valami vendégszerető hely, az biztos, és a szél is erősen fújt. Péter megindult volna felfedező útra, de a sárkány megállította.
    - Nem mászkálhatsz itt szanaszét! Várj, míg szólok! - mordult rá. - Itt van valahol. De nem akar előjönni. Fél. Nem tudja, hogy kik vagyunk. Nem érti, hogy mi történik. - csendben vártak egy darabig. - Előreküldhetlek most már.
    - Te nem jössz? - kérdezte csodálkozva Péter. - Te akartál találkozni vele, nem én! Miért küldesz előre? Én is félek, nem csak ő!
    - Nem akar találkozni velem, de azt mondja, hogy te mehetsz. Ne félj, ott  a sárkányköpés a válladon, fogom tudni, ha bajban vagy.
    Péter elindult, lehetőleg a sziklák takarásában osont előre, igyekezett kevés zajt csapni, de tisztában volt azzal is, hogy valahol egy furcsa sárkány lesi. A madarak nagy zsivajt csapva szálltak fel előtte, méltatlankodva rikácsoltak, eddig ember ritkán zavarta a nyugalmukat ezen a szigeten. A nap lassan kiemelkedett a tengerből, mintha fényével és melegével bátorítaná, enenk ellenére elege kezdett lenni az egészből.
    Egyszer csak egy kisebb szikla mögül egy sárkány nézett szembe vele. Olyan volt ő is, mint a szikla: tele madárürülékkel. Véreres szemeiből haraggal vegyes félelmet vélt kiolvasni Péter. Lassan közöelebb ment hozzá.
    -Mit keresel itt, ember?! Nyugalmamat nem zavarhatod! Ki az ott veled?
    - Az én társam egy másik sárkány. Azért jöttünk ide, mert a társam szeretne megismerni.
    - Különös, azt hittem, hogy nincs több sárkány már rajtam kívül...- tűnődött a másik. Gyanakvóan nézett Péterre. - Honnan tudtatok rólam?
    - Segítettem neki, hogy megtalálhason. Akarsz találkozni vele? Hosszú utat tettünk meg azért, hogy itt lehessünk.
    A sárkány töprengve nézett rá. Szemében előszür gyanakvás, majd öröm, végül kétségbeesés tükröződött.
    - Nem akarok találkozni vele. Nem szeretném, hogy bárki is így lásson. - vicsorgott. - Te pedig azonnal menj el a szigetemről, mert elpusztítalak! Azt üzenem a társadnak is, hogy azonnal tűnjön el innen, nem akarom látni!- sziszegte, és rosszindulatúan nézett Péterre.
    Péter csak nézte. Hát ezért repültek ennyit? Ezért vállaltak annyi veszedelmet? Hirtelen, különös módon, megsajnálta Deszpelt, elképzelte, milyen lehet több száz éven keresztül egyedül élni egy huzatos barlangban, barátok nélkül. Nézte a sárkányt. Világosabb színe volt mint társának, valamennyivel kisebb is volt. Elgondolta, hogy talán ugyanaz a gondja lehet, mint Deszpelnek. A magány. Talán azért ilyen undok, mert szégyenli magát, amiért madárpiszok borítja.
    - A társam nagyon fáradt, úgyis csak délután szeretne találkozni veled. Nagyon sokat repült, amíg ideért. Ha engeded, addig szívesen segítek, hogy előkészüljünk a méltó fogadására.
    A sárkány meglepődve nézett Pétere.
    - Rendben, adok nektek egy esélyt.- hajtotta meg a fejét. - Hogyan képzeled az előkészületeket?
    - Van egy olyan eszközöm, amivel ha megmoslak, fényleni fognak a pikkelyeid. És a szigeten is rendet rakunk azon a helyen, ahol a találkozó lesz.
    A sárkány beleegyezett. Péter visszarohant Deszpelhez, hogy elmesélje a fejleményeket. A sárkány szemében meghatottság csillogott. Hosszan nézte Pétert.
    - Nőstény... - mondta csendesen, álmatagon, reszelős hangon.
    - Mi?
    - A sárkány, aki itt él. Nőstény!!!
    Péter gyorsan megreggelizett, aztán vette a szappanát, és elrohant. A másik már várta, láthatóan izgatott volt ő is. Munkához láttak. Péter kérésére a sárkány összegömbölyödve belefeküdt a forrás melletti patakmederbe, és áztatta magát.  Péter meg a partról a hátizsákjában homokot hordott mellé, és nekiállt lesúrolni vele a pikkelyekről a guanót. Nehéz, fáradságos munka volt, de nem adta fel. Lassan előtűnt a pikkelyek eredeti színe. Délire gyönyörű világoszöld árnyalatokban, sőt, a hasán majdnem opálos fehér színekben pompázott a sárkány. Péter nem kímélte, elővette a szappant is, és azzal is lemosta. Utána egy kisebb tisztást próbált feltakarítani, ami, ha lehet, még nehezebb munka volt. Egyszer csak egy nagy ordításra kapta fel a fejét, látta a nőstény sárkányt, amint teljes erőből rohan feléje, dühtől tajtékozva.
    - Most megöllek, te álnok ember! Mit merészeltél művelni velem?! - lángot fújt Péter felé, szerencsére az utolsó percben félreugrott, különben vége lett volna.
    Ebben a percben nagy csattanással közöttük termett Deszpel.
    A két sárkány egymásra meredt, szemük szikrázott, egyet-egyet léptek, toporzékoltak, nyakukat nyújtogatták. Olyan volt, mintha szavak nélkül beszélgetnének, vagyis hang nélkül üvöltöznének egymással. Félelmetes látványt nyújtottak. Aztán lassan lecsillapodtak, közel kúsztak egymáshoz,  továbbra is egymás szemébe nézve. Lassan Deszpel a másik sárkány nyakára hajtotta a fejét. Péter hangosan, megkönnyebbülten felsóhajtott.
    - Bocsáss meg- mondta a neki a nőstény sárkány hirtelen.
    - Semmi baj - válaszolta nagyvonalúan, reszkető hangon Péter - De mondd, mivel haragítottalak meg? Igyekeztem szépen takarítani, igaz, nem vagyok ebben valami profi...     - A szappanod miatt volt. Nézz meg jobban! - és felmeresztette pikkelyeit.  A pikkelyek alatt selymes, puha, hófehér pelyhek voltak, nem tollpihék, nem pehelyszőrzet, hanem valami a kettő között.
    - Hiszen ez gyönyörű! - símította meg Péter óvatosan.
    - Ez szégyen, nem gyönyörű. Így minden kiderült. - sóhajtott a másik.
    - Grizaldahadaren apja hósárkány. - magyarázta Deszpel. - A sárkányoknál nem megengedett a fajtán kívüli keveredés. De a föld -és hósárkányok között még valamennyire elfogadható, mert ugyanannak a nemzetségnek a leszármazottai. Egyikük, a hósárkányok törzse, a sarkköri hideghez alkalmazkodott, a földsárkányok pedig az átlagos hőmérsékleti viszonyokhoz. Különálló fajtának tartani a hósárkányokat tévedés!  A pikkelyek alatti pelyhek és a világos szín elárulta a származását, ezért volt haragos. Tudtával ez hatalmas szégyen, és ez volt az oka annak is, hogy számkivetettként élt ennyi ideig ezen a szigeten. Nekem tetszenek azok a pihék... - nézett aranyló szemmel Grizaldahadaren-re Deszpel. - Persze, a tűzsárkányokkal, vagy a fekete sárkányokkal való keveredés több okból sem ajánlatos. De ez egészen más!
    - Tisztelettel megkérlek, szólíthassalak Gizinek- kérte a nőstényt Péter. - Tudom, hogy nem méltó hozzád, de sajnos nem tudom megjegyezni a nevedet.
    Ebben maradtak.
    A két sárkány csak nézte és nézte egymást. Látszott, hogy a maguk módján kommunikálnak. Csendben ringatóztak, szemük arany fényben ragyogott. A lenyugvó nap beragyogta testüket. Péter meghatottan nézte őket. Tudta, hogy ez sokkal több, mint szerelem. Ez megváltás a magány évszázadokon át tartó szörnyű szorításából, a reménytelenségből. Mikor belegondolt hogy milyen életük lehetett, beleborzongott.
    - De gyermekeket és lányokat ölt Deszpel -  jutott eszébe.
    Aztán csak nézte, nézte a két sárkányt. Magasztos látványt nyújtottak, szépség és erő áradt belőlük, körülvette őket az összetartozás csodálatos erőtere. Egyáltalán nem érzezte magát veszélyben mellettük. - Nem tudom, hogy én mit tennék, ha sárkány lennnék, és több évszádadot magányosan töltenék egy barlangban, a változás reménye nélkül... - gondolta Péter. - Lehet, hogy én is olyasmit tennék bánatomban és kétségbeesésemben, amire nem lennék túl büszke.
    - Hozd ide azt a csomagot, amit induláskor rádbíztam – szólt hozzá hirtelen Deszpel. Péter már el is felejtette a rongyba csavart kis kupac csomagot, de érte ment, és letette a sárkányok elé a földre.
    Deszpel áhítatosan kibontotta, és néhány opálos fényben ragyogó, teljesen sima kő gurult elő. Volt közöttük narancs nagyságú, de kisebb, diónyi, mogyorónyi darab is. A legnagyobbat foga közé szorította és Gizi elé tette. A kisebbek közül egyet pedig Péter lába elé gurított.
    - Hálánk jeléül fogadd el ezt az ajándékot.- mondta nagyon ünnepélyes hangon Deszpel Péternek. Péter csak azért nem vihogta el magát, mert nem akarta megsérteni őket, látta, hogy számukra ez igen fontos lehet.
    - Nagyon köszönöm – mondta zavartan – de megkérdezhetem,  mi ez? Még sosem láttam ilyen követ.
    - Sárkánykőnek nevezik az emberek. Nagy kincsnek számított az emberek között valaha, rengeteg vért ontottak egyetlen pici darab birtoklásáért is.
    Péter csak nézte a követ. Szép, sima kő volt, áttetsző, opálosan fénylő.
    - Hát nagyon köszönöm – tette zsebre. Még ha arany vagy gyémánt lenne, értené. De ez nem nézett ki még féldrágakőnek sem.  - Na mindegy, elteszem emlékbe – gondolta. –Úgysem számítottam egyáltalán semmilyen ajándékra az életemen kívül, és majd később bizonyíték lesz számomra, mikor én magam is kételkedni fogok már abban, hogy mindez megtörtént velem.
    - A kőnek varázsereje van – tette hozzá mintegy mellékesen Deszpel. – Meggyógyítja a betegségeket, meghosszabbítja az életet, és erőt ad, mikor legyengülsz. Mostantól kezdve a tiéd, rád hallgat. Ez a legnagyobb ajándék, amit a sárkányok valaha is az embernek adtak. A kincsek, amiket az emberek annyira szeretnek,  össze sem hasonlíthatóak a legkisebb sárkánykő értékével. De ezt a titkot közületek csak a legbölcsebbek ismerték. Meg kell ismerned majd a kövedet, mert mindegyik kőnek saját lelke van, melyet csak a gazdája számára nyilvánít meg. Egyre ügyelj: senkinek ne mutasd meg, ne dicsekedj vele, és soha senki nem tudhatja meg, hogyan került hozzád.
    Péter  kezdte kapisgálni, milyen értékes ajándékot kapott.
    - Volt valami köze a sárkánykőnek a templomos lovagokhoz? – nézett a szomszédos sziget sötéten sejlő partjai felé. -  Úgy olvastam, hogy azon a szigeten a lovagok valamit nagyon rejtegettek a furcsán felépített váraikban. Mindenki azt hiszi, hogy aranyat. A közelmúltban a várakat régészek tárták fel, és találtak is aranypénzeket a romok között.
    Gizi és Deszpel egymásra néztek, majd Péterre.
    - Igen, a templomos lovagok közül néhányan tudtak a sárkánykőről. De hadd ne idézzünk fel most ilyen fájdalmas, régi emlékeket! Ez az este az öröm ünnepe legyen!
    A két sárkány ismét egymás szemébe merült. Péter tenyerébe vette a követ.  - Mintha lüktetne – csodálkozott, aztán gondosan elrejtette a nyakában lógó vízhatlan zacskó mélyére. Kezdett fázni.
    - Nem lehetne egy kis tüzet gyújtani? Hideg lett...
    - Észrevennék a partról . válaszolta Gizi. – Gyere, bújj a szárnyam alá – mondta kegyesen.
    Péter befészkelődőtt a szárnya alá. Csodálatos, meleg, lágy sátor vette körül, enyhe szappanszag áradt belőle. Hallotta Gizi szívének tompa dobogását. Mély, nyugodt álomba merült.


Most a 21. fejezetnél tartok, de még dolgozom rajta. Szőcs Emese