A pókkirály

Messzi vidéken, hol napnak sugára földet ölelve a vízre hajolt, élt egyszer régen egy kis király asszony, szép, mint a hold. Fenséges párja, szíve királya, bölcsen, szelíden uralkodott. Gyermekük fényes hajnali harmat. A királyságban béke honolt.

Megirigyelte boldogságukat szomszéd Pókkirály, és szörnyű ármányt koholt. Sötét hálóját csöndben kivetette. Osonó lépteit zsarolás, árulás, hitszegés, rettegés követte. Pókhálószövőkben dolgozott a nép, nem maradt ideje búzát elvetni, barmot legeltetni, gyermeket nevelni, szeretni, nevetni. Mindent, de mindent vitt a Pókkirály.

Szegény jó király már nem tudta, ki az, ki barát és ki az ellenség. Mosolygó álarcok, lesütött szemek, léptei hallatán elfojtott suttogás, őrségnek álcázott őrök hálózták be.

Hívta vezérét: hirdessél háborút, vitézeimet csatába hívd! De jaj, a fővezér, csendben motyogta: Nincs már több vitéz, másnak harcolnak, nincs már fegyver sem, Pókkirály elvitte a sok kardot mind. Hogy lehet ez, mondd? kiáltott a király. Mint fővezéred, nép jólétéért, béke kedvéért, s némi aranyért eladtam én.

Szegény királynak szíve fájdalmában megszakadott. Testét pókfonállal szépen beszőtték, királyi kriptába csendben eltemették.

Kis király asszony temetésről jöve fénylő gyermekét már sehol sem lelte. Égő fájdamában az erdőbe futott, erdő tava mellett összekuporodott. Vér hullt szemeiből sűrű könnye helyett, minden vérkönnycseppből vérharmat született.

Hallgasd, tavi tündér, a szívem fájdalmát! Lelkemet ajánlom két másik életért, két másik lélekért, szenvedő népemért! Bármit kérhetsz tőlem, semmi sem túl nagy ár, gyermekem, királyom ébresszed életre, s engem, a lelkem vihetsz is már!

Hallatszott a csöndben nádas susogása. Kicsi király asszony, alkut kötök véled,  suttogta a nádas.  Megmérem a szíved, vajon tisztán lát-e, és hogyha te győzöl, mind szabadok lesztek, de hogyha elbuknál, mélységekbe vetlek!

Mérjed meg hát szívem, vajon tisztán lát-e. És hogyha én győzök, minket feloldozzál, de hogyha elbukok, mélységekbe dobjál! Megnyílott hát a tó szörnyű morajlással, magába is zárta gyönge fehér testét. Tó mélyén félhomály, süket csönd fogadta. Iszapban gázolt szép meztlen lába, rothadozó ágak álltak az útjába.

Sötét barlang mélyén csúf vén banya várta, egyetlen szemével szinte felnyársalta. Add nekem szemeid szememért cserébe!

Nincsen már mit látnom a két szép szememmel, szívemben őrzöm mindazt, mit látnom kell, te szegény tündér, vedd, a tiéd! Szemeit körmével tüstént kikaparta, s vakon tapogatva előre nyújtotta. 

Álltad a próbát, szíveddel láttál, fogadd cserébe enyémet el! Kis király asszony homlokán csillagszem ragyogott fel.

Eltűnt a banya, de nagy fekete sárkány sziszegve csúszott a lába elé. Szeme sötét tűz fényében égett, pikkelye fénylett, mint kátrányszurok. Kis király asszony mernél-e ülni a szárnyam mögé? Repülni fogunk, ám ha félelmed érzem, hátamról tüstént levetlek én!

Nézte, csak nézte kis király asszony csillag szemével a rút bestiát. Nincs már mit félnem, fekete sárkány! Hátára pattant, s zúgva repültek a felszín fölé.

Íme, láss csudát, tó mélységéből mikor kiszálltak, fekete sárkány szikrázó fénnyé változott át! Áttetsző testén megtört a napfény, hétágra bomlott  a szivárvány.

Álltad a próbát, kis király asszony! Húzd ki szívemből az igazság kardját, kezedben átvág minden rút ármányt, csillagszemed előtt már nem lesz  titok. Fénylő pengéje nap tüzét hívja, s lángoló kör véd, hogyha a galád megtámadott. Mindent elpusztít,  mit gonosz vezérel, hát csatára fel!

Fénysárkány hátán mint tomboló vihar repültek, szálltak hazafelé. Pókfonál szakadott, fonoda beomlott, népe szabadult búzát elvetni, barmot legeltetni, gyermeket nevelni, szeretni, nevetni békében már. Királyvár udvarán ármányos csürhe áruló vezére menekült. Villant a kard és lángoló csóvája porrá égette a hitszegőt.

Csillagszem elől nincs rejtve semmi, látta, hogy hol van, várpince mélyén pókfonál gúzsában senyvedt gyermeke. Egyetlen suhintás, és bénító bilincse elporladott. Az ősi kriptába szaladott tüstént, szíve királyának halálos leplét fénykardja oldotta fel.

Pókkirály kútnak mélyére surrant, hol titkos alagút tekeredett. Csillagszem előtt nincs rejtve semmi, rusnya pókfejét villámkard metszette el.

Anyám édesanyám, hova lett, hova tűnt a két szemed? Vérkönnyet síró két szemem helyett élő életet, csillagszemet kaptam cserében én.

Kis király asszony, gyönyörű mátkám, lábad szelíd léptét sárkányszárny suhogás váltotta fel. Sötét tó mélyén szelíd lábam nyoma, fényes szárnyakra, élő életre váltottam én.

Anyám édesanyám, nem vagy már az anyám, csillagszemedet nem ismerem.

Kis király asszony, nem vagy az én mátkám, sárkánynak asszonyát nem szeretem.

Csillagszem elől nincs rejtve semmi. Fénysárkány hátára felpattant szépen. Kezébe fogta az igazság kardját, magasan lobogó tűzkört rajzolt a teste körül. Kardom, te kardom, igazság kardja, borítsad lángba a testemet! Ím tündér lettem, csillag a szemem, repüljek ahova tartozom én!

Kis király asszony fénysárkány hátán lobogó tűzkörben lángba borult.

Napszínű szárnyain égbe zuhant. 

Csillagszeméből harmatkönny hullt.