ölelő csend

ölelő csend

meggyújtom pipám
így ebéd után
leülök az ablak mellé
míg izzik a dohány
kavarog a füst
mint köd az utcán
szellemléptekkel
közeleg
barátom a csend
nem int nem kérdez
pipám szárára ül
s okosan figyel
néha alig lát a füsttől
de azért kémlel
mikor hunyom be
én is a szemem

előtte még
egyet szippantok
belőle
szürcsölve árad szét
számban
parázsló dohány
melege
megvillan a parázs
mint vadnak éji szeme
míg nekem
a füst
könnyet csal bele
mintha sírnék
fut könnyem
gödörből-gödörbe
kezemben könyvem
ő is pihenne
a csendben
füstkarikák imbolyognak
mint árnyak
ősszel
a szürke ködben

megadom magam
a szunnyadó csendnek
ölébe hajtom fejem
mint ősz a télnek

álmomban
egy patakban
kavics lettem
víz kedvére sodort
puha homokban
fehérre mosta arcom
láttam magam
patak tükrében
s lent a kavicson

sodort a víz
mint sodor az élet
szép az álom
ám vissza
sosem térnek

horkantva,
mint vadat érző mén,
riadtan kapom fel fejem
talán a szívem
dobbant nagyobbat
vagy ritmust
tévesztett
búcsút int a csend
mert a csengő
odakinn cseng
pipám is kialudt
könyvem is
olvasni akar
belőlem
mert úgy szoktuk
egymást olvassuk
én őt
ő pedig engem

Papa gyere!

papa gyere…(!)

szólít hív keres
meg akarja osztani
mindenét velem
csöppnyi világát
amit már ismer
nekem akarja adni
hitét lelkét
csillogó kék szemét

papa gyere!
megfogom
parányi kezét
s cipelem magammal
hatvanegy év
néma csendjét
vad viharok
villámló éjszakák
fázós
kétségbeesését

vajon érzi- e
kezemből áradó
békét
melyben ezernyi
kézfogás lüktet,
vagy a felépített
házak melegét

szétárad- e testében
lelkemből küldött
üzenet
mit titkos írással
közvetít a szeretet
mikor pici kezével
átölel
mintha a jövő ölelne
s én kétségbeesetten
kapaszkodom
a parányi életbe
ha odaadhatnám
az én világom
vagy csak ha
megmutathatnám
lelkem templomát
vagy csak ha együtt
hallgathatnánk
a lélek igaz
szimfóniáját
elég lenne annyi,
hogy benne éljek
tovább

mi egy üzenet
vagyunk
múlttól a jelennek
s jelentől a jövőnek

gondolatom ölelése

gondolatom ölelése

ébredsz
mint a hajnal
homályos ködben
úszik
fátyolos tekinteted
föléd hajol a kávé illata
mint egy Riói táncos
ki táncra kéri szíved
s te engedsz
frissen lágyan
a konyhába libbensz
érzem illatod,
mint gyermek
az anyatejnek
felsír bennem
az éhes gyermek
ölelnélek. mint éjben
a sötét fények
lepedődre
fektetném
vergődő szívem
ajkam ajkadhoz érne
mint láva
szétfolynak benned
felégetve mindent
de te
elmész mellettem
leveted hálóinged
előttem kibontva
a végtelen ember
tavasz a nyár
az ősz és a tél
hideg és a meleg
zsongó illatok
s a feszülő
dimbek- dombok
csitul a láz
elrejted magadat
ruháidba előlem
s, mint a nap
te is csak egyszerűen
ragyogni kezdesz
a mindennapok felett

kezem között...

kezem között…

föld,
keverve étellel, itallal,
élettel, halállal, verejtékkel,
könnyek sós izével,
- taposlak én…
folyók, tengerek, tavak,
futó zápor, viharos alkonyat
keresztre feszített ártatlan
hajnali harmat
én vagyok a föld,
kit lovak és gépek szántanak
kezem között szétmorzsolva
múló hétköznap, ünnep, nóta,
gyász, harangszó,
lobog a fekete lobogó
föld,
eső, sár- magnyelő
muszáj születni tovább - tovább
nem állít meg a teremtő
keresni a pillanat néma fészkét
hallgatni a dobbanást
mi megzavarta
a világ néma csendjét
itt dobog bennem, benned
az ősrobbanás,
egy felkiáltó jellel
méltók vagyunk- e vagy méltatlanok
születni és halni,
földbe szállni
itt hagyva testünk a földnek
míg lelkünk útra kel
nem számolva a percet az órát
csontketrecéből szabadulva
hazatér a lélek,
legyőzve a végtelent