Az út

Kora délután baktatott hazafelé az erdei úton. A felette egymásba hajló lombkoronák zöld alagútjának levelektől tördelt fényei, fenséges katedrálissá varázsolták a látványt, egészen könnyűnek érezte magát, és megszállta lelkét egy sosem tapasztalt nyugalom.

Az út menti sűrűben- a nagy fagyalbokor mögött, mozgolódást, és kékes fényt látott villogni, egészen halkan, alig észrevehetően. Ismerte a növényt, erre jártában, mindig megnézte, mert erdőben még sosem látott fagyalt.

Megállt, és minden figyelme a bokorra terelődött. Ez nem lehet állat, ez valami egészen más, sosem látott jelenség- motyogta maga elé.

Mint egy álomban elindult a jelenés felé, leereszkedett az útszéli árokba, négykézláb mászott fel a túloldalán. Lassan elindult a bokor felé.

Ahogy odaért, meglátta a fák sűrűjébe elkanyarodó köves utat.

Nem volt széles,- talán egy szekér sem fért volna el rajta,- ahogy megindult, mintha gyepszőnyegen járt volna.

Semmi nem változott, és mégis minden valahogy más volt, mint a megszokott erdő.

Érezte, hogy a bokrok sűrű rengetegéből valami őt figyeli.

Minden mozdulatlan volt, még egy madár sem szállt el az út felett.

Csak ment előre, hajtotta valami egyre beljebb.

A növények zárt fala ritkulni kezdett, és feltárult szemei előtt egy sziklás hegyoldal, a nagy kövek között sanyargó bokraival.

Felmászott az első magas kőre, végigpásztázva az egész völgyet, megszédült szokatlan mélységétől. A szakadék alján vastag sötétség. Éles fénnyel sütött a nap, de nem volt melege. Megborzongott a hideg fénytől.

Hirtelen nagyon fáradt lett, és szomjas. Megfordult álltában, mikor észrevette, hogy alakok állnak a fák rejtekében, és őt figyelik.

Intett feléjük, de azok nem mozdultak.

Szürke, merev arcukat nem érte fény, valami hideg és dohos szag kúszott felé, átitatva egész testét és lelkét.

Beleborzongott.

Soha életében nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, és magányosnak.

Dermedt tagokkal visszamászott az útra.

Az alakok eltűntek, csak a dohszag maradt, és talán még sötétebb volt a fák között.

Merev lábakkal indult visszafelé, mintha valami tolta volna előre.

Egyre gyorsabban bukdácsolt a kavicsok között, mire végre feltűnt a fagyalbokor, és nem érzett mást, mint döbbenetet és megkönnyebbülést.

Mikor magáhoztért, a töredezett fényben ült egy fának dőlve, hallva a madarak önfeledt énekét.

Még kába volt a mély alvástól, meg a meglepetéstől, soha nem volt példa rá, hogy elaludt volna az erdőben, pedig igencsak gyakran fordult meg a fák között.

Zavartan feltápászkodott, leporolta ruháját, és lehajolt a tarisznyájáért, de nem találta sehol.

Biztos leraktam, mikor felmásztam a sziklára-szólt halkan, megindult vissza a bokor mögé a köves úthoz.

Tűvé tette a környéket, de utat nem látott sehol. Azóta is többször kereste, de soha többé nem találta meg.