Beléptem,
s nem tudom hol vagyok.
csarnok, vagy templom,
pedig harangja van,
tornya is, íves,
ajtaja megmunkált,
régi, de míves,
pár évet már megért,
kopott falából néznek az ablakok,
középen oltár,
üres.
Magamba néztem,
s nem tudom hol vagyok.
A sarkok megpakolva,
dohos a belső tér,
sötét alakok rongyokba bújva
vijjogva keringnek mint a szél,
és megmarkol valami láthatatlan,
idegen, nyálkás fajzat,
mellemre ül...vihog a karzat,
s szül.
Pattan a vipera tojása,
folyik a záp-iszony láva,
eltakar mindent bent,
s issza a kétség hínárja,
az aggodalom,
s a masszától epesár-sűrű a lélek,
megsárgul benne a nyugalom,
fájdalmat sziszeg a csend,
az orgona füstöt áraszt...
kereslek...
félek!
Hol van a hit,
a buzgalom,
a felkarolt szerénység,
a kőtemplom keménység,
a pontos merőlegesek,
a nyugalmas párhuzamosok,
a gátló átlók,
a fent-magasságok,
a mélységből kiáltások,
a súlypontok,
a mérlegek,
az emelők,
hol vannak?
- és leroskadok...
Előttem ott van a sarokkő...
s én azt hittem magam vagyok.
Engem ez a sor fogott meg legjobban: "fájdalmat sziszeg a csend" félelmetes. Irma
VálaszTörlésKöszönöm Irma kedves, hogy elolvastad.
VálaszTörlésIgazán köszönöm.
Szeretettel: Éva
Kedves Éva!
VálaszTörlésNagyon fájdalmas, magányos és szép.
Ez csak a mostanit megelőző állapot.
VálaszTörlésKöszönöm, hogy mindig van hozzám, pár kedves szavad, kedves Jutta!
Áldott ünnepet!
Éva
Ez igen, ez nagyon jó! A szövegezés szép, olvasmányos, a hatás drámai. Szerintem jól építetted fel az írást. Letaglózó mű! Gratulálok!:)
VálaszTörlésKöszönöm szépen, Balázs!
VálaszTörlés:)
Békés ünnepet!