Tömör,
pántlika nélküli élet,
rozsdán sem pengőn,
erőtlen élek.
Feltekert nyugalomszálak
messziről, messzebbre szállnak.
Gorombán,
tömzsi libasorban,
fittyedt harcsabajszú
inaslelkek nyalnak.
Minden aranytárgyat
apróra reszeltek,
rekedt falka bájú
ingereket faltak.
Rozsda vágja, fújja,
mindenkinek búja,
koromsötét korom
veremalagútja!
Hány személyes vétek?
Vagyok én torz mosoly,
tekergős sírások
tócsáján egy bagoly.
Mindenfele rácsok,
rengeteg harácsok!
Megy az út, viszi a barom!
Kutyát nem érdekel,
én vajon akarom-é
a puccos rostát,
szétrepesztett flancot,
piros csinnadrattás,
üveghegyes francot.
Megevett a rétes
hasak bódulata,
kulcsos forgó ajtók,
kilincstelen ajka.
Megvágat penésszel,
dohhal, szép kegyekkel.
Hiába kel fel egy,
mindenki elesett!
Sárban zongoráztam
zölden ékességed,
tekert, vonaltalan
ingertelenséged...
A lírához is van érzéked kétségtelenül, Péter! Viszont abból semmi sem derül ki, hogy mit akartál ezzel mondani. Ha konkrét mondanivalód is volt, az elveszik a meghatározhatatlan jelengéstaralmú sorokban, mégha időnként fel is sejlik valami. Összességében a vers jól hangzik, de nem derül ki belőle semmi.
VálaszTörlésMert összességében ez egy semmitmondó vers...
VálaszTörlés