A kölyök macska kalandos utazása

Egy borús, esős napon hazafelé tartottunk a kisfiammal. Igyekeztünk elkerülni az utcában elterülő pocsolyatengereket, és az autók által felcsapott zuhatagokat. Az egyik ház kapuja előtt egy fekete-fehér foltos kölyök macska ült. Nyávogott. Nyilván az anyját hívta. Kisfiam boldogan kiáltott fel.

- Anya, nézd! Egy kis cica. - Siessünk haza, gyere! - mondtam erre- Mielőtt még bőrig ázunk.

Tovább mentünk, de a kölyök macska követett minket.

- Menj haza! - szólt a kisfiam - A mamád már vár otthon.

De a kis szőrpamacs kitartóan velünk tartott. Elkísért minket egészen a házunk kapujáig.

- Menj haza, sicc!- szóltam rá. Nem tarthatunk meg- néztem, a kapu túl oldalán, farkát csóváló német juhászunkra. - Itt nem maradhatsz.

De a kölyök macska tántoríthatatlan volt. Mire felocsúdtam, már benn is volt az udvaron, kutyám kíváncsian rohant hozzá, ő pedig fújtatva, prüszkölve felszaladt a kerítés mellett álló fára. Bella kutyám nyüszítve ugrált a fa körül. Ő biza játszani akar a kis szőrpamaccsal! Amivel a kölyök macska nem értett egyet. Rendületlen, éber figyelemmel szemlélte, az alatta ugráló hatalmas fenevadat.

- Anyu, mi lesz a cicával?- kérdezte aggódva kisfiam.

- Majd lemászik, ha bementünk a házba-válaszoltam, mint később kiderült, naivan.

Elvégre láttunk már nem egyszer macskát, kutya elől egy magas fára menekülni. Önálló kis lények, még a jég hátán is megélnek-gondoltam. Így nem aggódtam.

Már javában benne jártunk a délutánban, indulnom kellett dolgozni. Elbúcsúztam a gyerekeimtől. Kutyám boldogan rohant elém, majd nyüszítve szaladt a fához.

- Mi bajod? -kérdeztem. Felnéztem, és bizony a kis szőrpamacs még mindig a fa tetejéről nézett le rám, mint aki örök-időkre ott szándékozik tanyát verni.

-Ó! Te még mindig itt vagy?-kérdeztem kissé bosszúsan.

Mivel már nem volt időm semmiféle mentő akcióra, hogy a sorsán segítsek, vissza-rohantam a házba. Egy cetlit írtam a férjemnek, aki akkora még nem ért haza.”Macska a fán, vacsora a hűtőben!”. És ezzel, mint dolgom végeztével elindultam dolgozni.

Este mikor hazaértem, férjem beszámolt a sikeres macskamentő akcióról. A lét-ra előkerült a kamrából. Ő felmászott a macskáért, miközben gyerekeink aggódva figyelték a műveletet, azután útjára bocsájtotta az udvarunkon kívül a kis csavargót. Persze a gyerekek kérve-kérlelték, hogy tartsuk meg.

–Tudtam, hogy sose egyeznél bele, hogy macskánk legyen- mondta.

- Így továbbra is be kell, érjék a kutyával- tettem hozzá nevetve.

A kis szőrpamacs felől megnyugodtam. Nem vagyok kifejezetten macska barát, de mivel egy kis életről lévén szó, megérintet a sorsa. Békében, a macskáról megfeledkezve tértünk nyugovóra.

Másnap reggel férjem munkába indult. Kikísértem a kapuig, majd elbúcsúztunk egymástól. Férjem beült az autóba, majd elhajtott. Utána fordultam, és egy röpke pillanatra átsuhant a gondolat az agyamban.

- Vajon mi lehet a macskával?

- Biztos haza talált, és az igazak álmát alussza egy száraz, meleg helyen- legyintettem.

Mintegy ezzel a gondolattal megelégedve fogtam hozzá napi teendőimhez, nem gondolva egész nap a kis szőrpamacsra.

Eltelt a nap, vacsorához készülődtünk a gyerekekkel, már csak a családfő hazaérkezésére vártunk. Halottam a kapu előtt az autó zaját, majd pár pillanat múlva belépett az ajtón a férjem.

- Szia! Kész a vacsora, üljünk asztalhoz!- fogadtam.

- Farkas éhes vagyok! - ült le, majd beszélgetni kezdtünk, hogy kivel mi történt az elmúlt napban.

A gyerekek egymást túlkiabálva akarták kivívni apjuk dicséretét.

- Képzeld apa! A fociedzésen két gólt is rúgtam!- lelkendezett a kisfiunk.

- Én pedig bejutottam az iskolai rajzverseny döntőjébe apa!- harsogta túl öccsét, a kislányunk.

- Nagyon ügyesek vagytok! Igazán büszke vagyok rátok!- mosolygott rájuk a férjem, és egy-egy cuppanós puszit nyomott a ragyogó arcokra.

- És veled mi történt, ma?- kérdeztem, miközben egy adag spagettit egyensúlyoztam a tányérja fölött, majd rögtön gyanút fogtam, amikor megláttam az arcán át-suhanó ravasz kis mosolyt.

- Sose fogod ki találni. - mondta sejtelemesen.

– Csak nem elő léptettek? -kérdeztem felcsillanó szemekkel, mivel tudtam, mennyire vágyik rá, hogy feljebb kerüljön a ranglistán cégénél.

- Nem! Újabb ötlet? Gyerekek?- kérdezte, hamiskásan.

– Csak nem jegyet szereztél a kupadöntőre?- kérdezte nagy áhítattal kisfiunk.

-Nem! Neked van ötleted? -fordult oda lányunkhoz.

- Talán megnyerted a lottó ötöst, apa? Nagyon titokzatos vagy. -mondta a kamaszokra jellemző duzzogással kislányunk.

- Nem! Ez sem nyert -válaszolt nevetve az apja. Egyre kíváncsibbak lettünk a gyerekekkel.

- Ne csigázz! - kérleltem.

- Rendben, akkor elmesélem. Mikor munkába indultam, ma reggel. Furcsa érzésem támadt, ami egész úton nem hagyott nyugodni. - kezdett bele a történetbe.

- Mondom magamban. Itt valami nincs rendben. Kikapcsoltam a rádiót, de semmi zörejt nem hallottam a motorház felől. Próbáltam a különös érzést elhessegetni, és a rádióban folyó beszélgetésre figyelni, de a furcsa érzés csak nem múlt el. Behajtottam a cég parkolójába, bezártam az autót, majd indultam a bejárat felé, ami-kor a furcsa érzés ismét hatalmába kerített. Visszamentem a kocsihoz, és a megérzéseimre hallgatva felnyitottam a motorháztetőt.

– Csak nem ment tönkre valami? - kiáltottam fel.

-Nem, nem -nyugtatott meg a férjem. - Legnagyobb meglepetésemre két hatalmas szem meredt rám, egy, a kocsi akkumulátorán remegve gubbasztó kis szőrpamacsból. - mondta nevetve.

- Csak nem? -kérdeztem, döbbenten.

-De bizony! A kis kölyök macska egész úton ott gubbasztott a motorháztető alatt.

- Ez szuper!- kiáltott fel a fiunk elképedt arccal.

-Nem! Ez annyira, nem jó dolog-intettem le. A macskának komoly baja eshetett volna - oktattam ki.

- De szerencsére az ijedtségen kívül semmi baja nem esett-tette hozzá gyorsan a férjem.

- És most hol van?- kérdezte egyre érdeklődőbb arccal a lányunk, abban reménykedve, hogy végre macska tulajdonos lesz.

- Bevittem a szerelőcsarnokba, ahol van két-három macska, mint állandó lakó. A szerelők hamar megkedvelték a kis jövevényt. És mivel a többi macska nem bántotta, így a kis utazó ott maradhat- fejezte be a történetet.

–Elképesztő, hogy kibírta a hosszú utat – mondtam döbbenten.

- Igen az! - válaszolta mosolyogva a férjem, és a fiunk vasárnapi focimeccséről folyt tovább a szó.

És míg mi a saját otthonunkban róla beszélgettünk, a kis szőrpamacs messze tőlünk, jóllakottan, összebújva a többi macskával békésen aludta az igazak álmát. Végre otthonra talált!