Mihaszna testet ölt e kép,
S csillámló varázsa megbabonáz.
Ne nézz, ne nézz fényébe hosszan!
Csak azt várom, amit e két kezed ád.
Barna bűvölet fonta át lelkem,
S e két szem csak engem néz…
Hát maradok, s repülök a széllel,
Kiszakított szívemen érik a méz.
Lehet, megvonom a vállam;
S oszlik majd az aggodalom.
Vagy csak úgy, mint apró lélegzet
Szilánkjai közt vergődve, elfogadom.
Kérdezd meg; kérdezd már, hogy fáj-e!
S halk szavam majd szívedbe hasít,
Üvöltenék én, de szégyellem a gondom…
Fáj a szerelem, fáj úgy, fáj annyira rég.
Ölelve porlad szét a könny az arcon,
Szép nap szívembe gyűl,
De ha nem is; legalább az érzés
Lóg a nyakamon kedvtelenül.
"Hát maradok, s repülök a széllel,
VálaszTörlésKiszakított szívemen érik a méz." Ez csodaszép...
Én valahogy nem éreztem rá a kapcsolódásokra és ezért nem tűnt nekem folytonosnak. De lehet ez csak az én hibám. A negyedik szak mindenesetre nálam topp helyre került.
VálaszTörlésKedves, őszinte vers.
Hmmm, nem tudom. Többször kellett elolvasni, hogy az ember összerakja magában. Az pedig még 5., 6. olvasásra se derült ki számomra, hogy ez mit jelent:
VálaszTörlés"Mihaszna testet ölt e kép,
S csillámló varázsa megbabonáz."
Milyen képről van itt szó?
A többit úgy elrakosgatja még az ember magában. Vannak kifejezetten szép és jól megfogalmazott versszakok is.
Az egész nem lenne rossz, de még mindig jellemző rá, hogy kiforratlan a kifejezésmód.
Ha pedig rímes verset írsz, érdemes a rímelést végig tartani. Vagy rímes verset írj, vagy nem rímeset. De a vegyítés nem egy szerencsés megoldás.