Kedves Olvasók!
Megosztom veletek irodalmi kalandozásaim során kialakult értelmezésemet, gondolataimat, érzéseimet arról a versről, amely életem egyik legmaradandóbb irodalmi élménye.
Gondolataimat, és az elemzéseket bátran vitassátok, hiszen - mivel utoljára jó harminc évvel ezelőtt adtam hasonlóra a fejem, így nem „szakszerű” műelemzésnek szántam - az is lehet, hogy téves, vagy hiányos az értelmezésem.
Javaslatokat, ötleteket várok bármilyen műelemzésre vonatkozó témában is. Talán tanulságos és hasznos volna együtt felidéznünk a sok évvel ezelőtt tanultakat, hogy irodalmi életünket, gondolatainkat ezzel is pezsdítsük.
***
Nagy László
Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
(1957)
Nagy László e - talán legismertebb - versét 1957-ben, alig több mint harminc évesen írta.
Fontos állomása lehetett létének ez az időszak, amikor valamiért ilyen fiatalon érezte a számvetés fontosságát, érezvén, hogy innen már nem a felemelkedés, hanem a lassú hanyatlás időszaka következik, következhet az ember életében. Talán a költő is a halál szükségszerűen közelgő tényével szembesül, amely a fizikai megsemmisülésre gondolva mindannyiunk szívét összeszorítja.
Ám ha ez a mű számvetés, akkor - sokak véleményével ellentétben - vélhetően nem szerelmes vers, inkább költői hitvallás.
„A metaforikus kérdésekkel a költő önmagába néz, egyúttal válaszol is saját kétségeire a lágyan ívelő képzettársításokkal.”
(Könyves-Tóth Enikő)
Az élet tovatűnésével, a fizikai megsemmisüléssel a költő vélhetően nem a kellemes, zajos földi létet sajnálja itthagyni, hanem az emberlét igazi, értelmet adó, küzdelmes kihívásait, annak ellenére is, hogy rendkívüli erőfeszítésként éli és jeleníti meg az anyagvilágban való létezést.
A halálnak, mint a fizikai gyengülésnek, leépülésnek a képét sugalló, mégis oly kifejező, szép metafórájával további - talán kétségbeesett, számonkérő? - kérdések sorát hozza felszínre - az olvasóban is:
„Létem ha végleg lemerűlt,
Ki imád tücsökhegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?”
Az értelmes lét ugyanis a szüntelen küzdelemé a szépségért, a jóságért, a nemes, maradandó emberi célok eléréséért, amelyeket - ha megvalósultak - szellemi örökségünkként hagyunk magunk után.
Ezen erőfeszítések ellentétes képei sorakoznak - első olvasatra szinte összefüggéstelenül - a versben.
A „Lángot ki lehel deres ágra?” különleges költői képpel való kérdés idevonz minden képet, ami a melegséggel, szeretettel, a bensőségességgel kapcsolatos: lággyá simítani a sziklákat, elrettenteni a keselyűt (rettegéseinket, szorongásainkat, szenvedéseinket).
A konklúzió mintha mégis lehangoló volna: ez a küzdelem önpusztító, néha emberfeletti erőt, lemondást, áldozatot kívánó sorsszerűség, melynek során - a költő elmélkedése szerint szinte szükségszerűen - önmagát emészti föl lassan az ember.
A finom utalások - többek között a szerelem csodájának a szivárvány szépségével való szimbiózisával - kétkedően is remény-üzenetét sugallja művei időtállóságával kapcsolatban:
„S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt?
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
A vers felépítéséről:
az egyes kérdések között látszólag alig van kapcsolat, amit erősít az írásjelek általi széttagolás is: a sok kérdőjel, felkiáltójel, amelyekkel a költő gyakori megtorpanásra készteti az olvasót.
A befejezés mégis kerek egésszé varázsolja a verset, szinte a szonett zártságát követve, hiszen ez az ars poetica éppen 14 sorból áll, mint a szonettek, s a szerkezete is e forma shakespeare-i változatára emlékezteti az olvasót.
Gősi Vali
2011 03 29
Rövid elemzések, gondolatok irodalmárok, költők, írók tollából:
„A vers mindössze 14 sorból áll, s szigorú komponálási elve, csattanószerű lezárása a klasszikus versformákhoz hasonló alkotói fegyelmet követel meg. A vers kérdő hangsúllyal indul, majd ez fordul állítóvá, a végső igazság kimondását ígérve. Az első hat kérdő mondat tartalma körülbelül így összegezhető: Ki teszi azt, amit én, a költő, ha meghalna, ha nincs költészet? A két lezáró mondat állítása pedig az: Ki, ha nem én, s a hozzám hasonlók! Vagyis a költői lét értelmére rákérdező vers válasza: a társadalomnak szüksége van a költőre és a művére.”
(Vasy Géza)
„Ez a mű nem szerelmes vers, inkább számvetés, költői hitvallás.
A metaforikus kérdésekkel a költő önmagába néz, egyúttal válaszol is saját kétségeire a lágyan ívelő képzettársításokkal.”
(Könyves-Tóth Enikő)
***
Végül egy – remélhetőleg senki számára nem kellő alázat és tisztelet nélküliként értelmezett – próbálkozás, saját versem, amely egy asszociációs irodalmi játékra készült. A játék során az idézett sor („Lángot ki lehel deres ágra?” ) beépítése is feladat volt a saját versbe.
Az asszociás játékra írt versem alatt vélemény, elemzés a versről, amit ezúton is köszönök Varga Tibornak, akitől mondhatatlanul sokat tanultam, tanulok.
Gősi Vali
„Lángot ki lehel?”
Ki dönti el a színpalástot,
s hogy feketébe, vagy narancsba
mártson-e festő éledő ihletet,
és ki feszít majd műtermében
hótiszta vásznat, gyolcsára vágyat,
és ki kínál pőrén, keze ügyébe
lágyan simító ecsetet?
Ki bújik szívedhez, melegre vágyva,
„Lángot ki lehel deres ágra,”*
ha egyszer mind megfagyunk?
Ki mondja meg - ha meg lehet -
hogy miről írjanak verseket
lángszívű költők, és könyörgő
imát szenvedőkért, hálaéneket
kegyelemért, és altatódalt majd
ki dalol? Esténként ki lesz, ki átkarol
szelíden szendergő gyermeket?
Mondd, ki? - ha anyaként
te már soha nem teszed?
Talán a színes álmokon
minden vajúdó hajnalon
halál születik, ha felsír egy kisgyerek?
Nem, nem, az nem lehet!
Meghalni, eltűnni nyomtalan
a földi sorsból, haszontalan’
már soha, soha nem lehet
annak, ki élt, és adott is életet!
A halál talán csak állomás
létünkben, misztikus, nagy változás,
örök életünk nyomában nyíló
végtelen,
mindenség-adta szerelem.
2011.
*Nagy László: Ki viszi át a szerelmet
***
Varga Tibor elemzése a versről:
„Azt kérted, legyek szigorú bírád, vagyis értelmezésem szerint "szedjem ízekre" a versedet. Nos, első olvasatra lenyűgöz. Ahhoz azonban, hogy a vállalt feladatnak eleget tegyek, jobban el kellett mélyednem benne, meglelni a hibáit, hogy feltárjam őket a magad és mások okulására. Valamiféle verskiváltó okot írtál nekem a magánleveledben (Zoli fiaddal az ő tragikus halála előtt - igen, az esztétikai tekintetben is tragédia volt - utolsó közös kirándulásotok az iszkázi emlékházba vezetett.), ezen valóban megállhatna a vers épülete. Ám magából a műből mégis más verskiváltó ok sugárzik; a szándék, hogy megfelelj a játék követelményeinek. Megállna a mű a beiktatott Nagy László-sor nélkül is, akkor is, ha a "melegre vágyva - deres ágra - megfagyunk" ellentét (melegre vágyva - megfagyunk), majd párhuzam (deres ágra - megfagyunk) tökéletes kompozíciós, képi kapcsolatban állnak egymással. Az első versszak képeit önkényesen tereled a beiktatandó sor felé, miközben a képek hasztalan próbálnak eme önkényességnek ellenállni. Az első sor szinte felsikolt, tiltakozik, dadog; "Ki dönti el a színpaláston, / hogy..." Ki van a színpaláston, aki dönthet? A színpaláston nincs senki. De valakinek - valamiféle névtelen lírai mellékszereplőnek - lennie kell, aki eldönti, "hogy feketébe vagy narancsba mártson-e festő...", csak éppen az a valaki nem a színpaláston van. Hogyan nézhetne ki ez a sor, ha pontos értelmet adunk neki? Kidönti el (azt, hogy) a színpaláston...
Ezzel - az értelem pontosítására - beszúrtunk egy felesleges utalószót, amit az alkotó azonnal ki is vág belőle. Nézzük másképp! Ki dönti el, hogy a színpaláston... Az alkotó továbbgondolja a dolgot, és azon mereng, vajon a "hogy" kötőszó szükséges-e ide. Azt mondja; nem, és azt is kiiktatja belőle.
Kell azonban egy helyettesítő írásjel, egy pontosvessző, s akkor így nézne ki a vers indítása:
Ki dönti el; a színpaláston
feketébe vagy narancsba mártson
a festő...
A "színpaláston - mártson" tökéletesen csengő rím, de ehhez szintén ki kellett iktatni belőle egy szótagot, az "-e" kérdőszócskát, helyette pedig beírjon egy "a" névelőt. Mit is mártson? "Éledő ihletet". Ez négy sorral lejjebb az "ecsetet" szó hívóríme. Tudjuk, Nagy László festő is volt. A képzőművész az ecsetet mártja a paletta színeibe, az ihlet belül van, a lélekben, s akkor éled fel alkotó cselekvésre készen, amikor a festő rápillant az üres vászonra, és megteszi az első vonást. Ahogy a költő lelkében az ihlet tollat vetet az alkotó kezébe, hogy leírja az első szót, első sort...
A hatodik sorban nehéz meglátni a "pőrén" állapothatározó pontos funkcióját. Talán felületesek vagyunk, ha mögötte egy aktmodell képzetét sejtjük, s ha mélyebbre tekintünk, látjuk, hogy a gondolatok, az érzelmek is lehetnek "pőrék", ezek azonban az alkotóban belül léteznek, az ecsetet nem ők adják a kezébe...
Elkészült az első versszak, eleget tettél a a követelményeknek. Felszabadultál, és a következő két szakaszban immár kötelezettség nélkül, tökéletesen folyik a kompozíció. Úgy tűnik, hogy a harmadik szakasz vége már szinte a vers zárlata lehetne.
Meghalni, eltűnni nyomtalan
a földi sorsból haszontalan
már soha, soha nem lehet
annak, ki élt, és adott is életet.
Az írásjeleket is így látom helyesnek elhelyezni. A végén a felkiáltó jelnek nincs funkciója, kijelentő mondat, s e jel nélkül is úgy zuhog a gondolat, mintha felkiáltana.
Az utolsó öt sor viszont mintha elválna a kompozíciótól. Tudom, nehéz lemondani arról, ami különben szép, ezért nézzünk ennek is a mélyére! Nincs benne ige (ezt hívják nominális stílusnak), az állítmány szerepét a főnevek veszik át. Egyetlen alany van benne, a "halál", a többi ennek állítmánya. A halálról állítjuk, hogy "állomás, változás, végtelen, szerelem". Ezeken a fogalmakon keresztül járunk be egyetlen zárt kört, és jutunk végül oda, hogy a halál=szerelem. Talán zavaros? Nem is olyan biztos. Egy olyan mély filozófiai gondolat húzódik meg mögötte, amely egyszer egy hosszabb, szép verskompozícióban részletesebb kifejtésre sarkallhat...”
Köszönöm, Kedves Varga Tibor!
Számomra a Nagy László-vers legizgalmasabb mondata a "lángot ki lehel deres ágra". Sokat gondolkodtam a "lángot lehel" szintagma ellentmondásának szerepén, míg egy műelemzésben éppen erről olvastam...
VálaszTörlésA te versed, drága Valika, gyönyörű! El sem olvastam annak az úriembernek az elemzését, hagytam magam a te versszöveged ringatásában.
Köszönöm szépen. Érdemes elolvasni, mert tényleg vannak hibák...
VálaszTörlésEzt sem vettem észre - és nagyon is jogos:
"Ki dönti el a színpaláston, / hogy..." Ki van a színpaláston, aki dönthet? A színpaláston nincs senki..."
A köszönet azért külön is jár, hogy megoldást is kínál a kritikus, szintén véleménnyel, magyarázattal:
"Kell azonban egy helyettesítő írásjel, egy pontosvessző, s akkor így nézne ki a vers indítása:
Ki dönti el; a színpaláston
feketébe vagy narancsba mártson
a festő..."
Tudom, hogy az Interneten való publikálás is igazi felelősség, mégis, amint egyszer úgy alakul, hogy könyvkiadásra gondolok, eszerint fogom javítani.
Ezért is fontos, hogy bátran megmutassuk írásainkat, vállalva a nem mindig csupán elismerő kritikát.
Persze az OLVASÓ a legfontosabb! :)
Köszönöm!
Szia Vali!
VálaszTörlésElőször is arra kérnélek, hogy nézd át az írás tördelését, mert elég furán jött, így én tördeltem újra a hosszabb szövegrészeket. Ha valamit kell, javítom.
Aztán:
Az elemzéseknek mindig örülök, érdeklődéssel tölt el, hogy ki és mit hoz ki valamiből. Ugyanakkor egy visszás érzés is van bennem az elemzésekkel kapcsolatban, mégpedig az, hogy az elemzés elsősorban saját olvasat és nem a szerző szándékának megfejtése, megokolása.
Hiszen azt csak a szerző tudhatta, hogy mit akart leírni...Ezzel szemben, ha valamit elkezdenek elemezni, mindenki rávetíti, amit lát az adott műben, noha annak lehet, hogy köze sincs a valósághoz.
Ezt az ellentmondást én úgy látom feloldhatónak, ha a művet önálló szellemi objektumként fogjuk fel, melynek kinyilatkoztatásában a szerző csak médium volt. Ez adja meg annak lehetőségét, hogy a szerzőtől független értelmezések is létjogosultságot kapjanak. Magyarán a vers attól vers, hogy egy olyan tartalmat közöl, ami minden életszinten, létszinten kibontható. Remélem érthető, amiről beszélek.:)
Magáról a jelen vers értelmezéséről nekem megint más jut eszembe.
Én úgy hallottam, hogy Nagy László is érdeklődött a keleti filozófia iránt, forgatta a hindu Bhagavad-gítá nevű vallásfilozófiai művet is, mely gyakran megihlette. Ez a vers is valamilyen módon ehhez az ihletéshez köthető.
Ebben az olvasatban olvastam valaha egy elemzést erről a versről, amire már kevéssé emlékszem, de nagyjából így írja le a vers lényegét:
A Bhagavad-gítá egyik fő tantétele az, hogy ha értékes, jámbor életet éltünk, akkor halálunk pillanatában képessé válunk Istenre gondolni és közvetlen az ő lakhelyére távozni halálunk után. Azért leszünk erre képesek, mert a jól kihasznált élet által megtanuljuk elménket szabályozni, az önös vágyainkat a szeretettel szemben feladni, így nem fog megkötni halálunk pillanatában a félelem, a ragaszkodás, a rossz tettek következménye stb...
Így e vers valóban egyfajta számvetésként fogható fel. A költő visszanéz életére, melyet nem lát jámbornak, értékesnek, befejezettnek és saját lelkéről szól, mikor tanácstalan felteszi a kérdést, hogy "Ki viszi át a szerelmet?" - vagyis az Istenszerelmet a lelken keresztül, hogy a lélek visszajusson Istenhez, mert ez az önmagára ismert, felébredt lélek feladata lenne, akit már semmi nem köt ehhez a világhoz.
Szerintem ez a szép az irodalomban, hogy az olvasót nem kényszerítjük arra, hogy azt gondolja, amit szeretnénk, mégis, ha egy-egy élmény kapcsán e szándék (az alkotóé)és az olvasó érzései, hangulata találkoznak, az nagyon szép.
VálaszTörlésEzért is írtam oda az elején - nem műelemzésnek szántam... - mégis, ahogy az emberre átragadt ez a módszer, olyan "iskolás" hangos gondolkodás lett :)
Igen, én is olvastam ezeket (is) Nagy Lászlóról, és egyáltalán nem csodálkoznék, ha úgy volna, ahogyan Te ismerted meg életfilozófiáját.
Ahogy gondolataidat összefoglaltad az utolsó szakaszban, azzal nagyon is tudok azonosulni... Mintha magam is ráéreznék néha hasonló dolgokra... - de mivel a tudásom, ismeretanyagom kevés ehhez, én ezt inkább valami ösztönös keresésnek nevezem még, annak ellenére, hogy bizony, fölöttem is eljárt már az idő.
Azért azt gondolom, tanulni sohasem késő, és nem szégyen :) Köszönöm!
Nem is lehet mást keresni, csak ösztönösen. Ezek a dolgok az emberbe vannak kódolva. A leírások megnevezik ezeket, keretet adnak, de nem a leírás a lényeg, hanem a megélés, nem is szükséges nevet adni ezeknek a dolgoknak.
VálaszTörlésA tördelésről - köszönöm, jegyzettömbbe raktam, mert volt, ami e-mailen érkezett. Elnézést, ha gondot okoztam. Ha itt megfelelő így, akkor külön is köszönöm.
VálaszTörlés"de nem a leírás a lényeg, hanem a megélés" - igen, néha az ember megérez fontos dolgokat, és csak utólag tudatosul, hogy valójában ezek nagyon fontos létpillanatok. (én úgy hívom őket: benső tanítások... - a saját lélekhangom, de fontosnak érzem felismerni másokét is, hiszen vannak, sokan vannak, akik sokkal érettebbek - lelkileg, hiszen ez nem korfüggő :))
VálaszTörlés