Nekem a vers...(naplójegyzet)

Eszmélésem óta életem, mindennapjaim része a vers, az irodalom. Emlékeimben ma, fél évszázaddal később is él egy piros posztósapkás, alig három éves kislány, aki – unaloműzőként - a véget nem érő, hosszú úton, amely a kis vidéki állomásról vezetett a faluba, mondókázással múlatta az időt, türelmesen bandukolva édesanyja mellett:

„Nyárfás úton süt a nap,

minden gyerek könyvet kap…”

A folytatásra, sajnos, már édesanyám sem emlékszik, s hogy mondókabéli álmom megvalósult-e, és megkaptam-e az áhított könyvet akkor, jutalmul a hosszú, fárasztó gyaloglás után, arra meg én nem emlékszem, csak sejtem, hogy megtörténhetett a csoda. Igen, csoda, hiszen számomra már akkor csoda volt ismerkedni a mondókákkal, gyermekversekkel, amelyek aztán esténként, ha a mama dolgozni indult, az ő hangján, őt idézve keltek dalra becsukott szemeim mögött. Bársony hangját idézve altattam magam az aznap tőle tanult kis versikékkel, és úgy aludtam el, hogy álmomban fogtam a kezét…

Soha nem tudom megköszönni neki, hogy az emberfeletti munka, a házépítés, a kényszerű idénymunkák miatti hosszabb távollétek, a néha emberfeletti küzdelem ellenére a család létéért, amikor csak tehette, maradék idejében versekre tanított.

Így aztán, mielőtt hat évesen iskolába mentem, nem volt furcsa a néhány évvel idősebb, már iskolás, nagylány nővéremhez családlátogatásra érkező tanító néninek, hogy az elsős olvasókönyvből folyékonyan olvastam el az általa kiválasztott olvasmányt. A címére is emlékszem, és a betűkre, képekre: „Cili iskolába megy. Sáros lett a cipője…”

Az iskola számomra a csoda-ország volt. Boldogan koptattam lépcsőit, ma sem feledve a drága Várnagy Ili nénit, első tanítómat, és a többieket, akikhez úgy lehetett odabújni apró titkainkkal, mint édesanyánkhoz szerettünk volna, aki szegény éjjel-nappal dolgozott, ahogy a papa is. Feledhetetlen estéink voltak olyankor, amikor mindannyian otthon voltunk, különösen, ha a nagymama, anyai nagyanyám is ott volt nálunk, aki gyakran jött el vigyázni ránk a szomszéd faluból, erdőn-mezőn át, gyalog, éjszaka indulva, hogy hajnalra odaérjen hozzánk - akár a tündérmesék életre kelő, ráncos arcát kendő mögé bújtató, jóságos, öreg tündére.

Ültünk a hatalmas konyhában, ami később az egyetlen szoba lett - én a kecskelábú asztal alatt, a többiek az asztal körül, és hallgatták a véget nem érő „színjátékot” - olvasást, versmondást, dalolást - amit a nővéremmel egymás szavába vágva „előadtunk”.

Nem hiányzott a televízió, amiről akkor még azt sem tudtuk, hogy létezik.

A felső tagozatban már minden iskolai ünnepélyen verset, prózát mondtunk Marikával - volt, hogy ketten, együtt is. Ács László tanár úr pedig felismerte, hogy ez életünk fontos része, ápolni, fejleszteni kell a bennünk szunnyadó mélységes irodalomszeretetet. Így aztán a létező összes szavalóversenyen indultunk az ő felkészítése mellett, és ő volt az, aki aztán sorra a kezünkbe adta a nagy költők, írók műveit, úgy, hogy gyakran a kis falusi könyvtárban is ott ült velünk, hogy segítsen válogatni.

Gyönyörű idők voltak. Dalolt a lelkünk, pedig a két váltás mackónadrágon kívül szinte nem volt más ruhánk - kivéve persze az egy váltás ünneplőt, a matrózruhát, hatalmas fehér gallérral.

A középiskolában aztán folytatódhatott kalandos, önfeledt utazásom az irodalomban. A nagyvárosban már irodalmi körök vártak, és életemet továbbra is kitölthette az, amiért érdemes volt minden nap felébredni: egy-egy újabb költemény megismerése, meghallgatása neves előadóktól, irodalmi estek, és végre könyvek, igazi verseskönyvek, amelyek már a sajátjaim voltak, és szerencsére, egyre szaporodott a számuk. Azóta is szívmelengető érzés a lakás könyvespolcán megtalálni a hetvenes években néhány forintért vásárolt, ma már szinte megfizethetetlen ritkaságokat.

Aztán a könyvespolcon gyűlő kincsek rejtelmei elvarázsolták szerelemre ébredő lelkemet, és nem sokkal később gyermekeimet is, szerencsére.

Soha egyetlen alkalommal sem okozott gondot a házi feladatul kapott irodalmi, vagy történelmi „gyűjtőmunka” számukra sem, hiszen csak keresgélni kellett kicsit a lakásban már-már minden szabad helyet elborító könyvek között.

Nekem, nekünk a könyvek, a versek, az irodalom szorosan az életünk része volt mindig. Jó volt így élni. Nem is értettem soha, hogyan kerülhettem a pénzügyi életbe munkám során.

Aztán, a végtelennek tűnő, életigenlő, meghitt boldogságot egycsapásra porig zúzta a sors kegyetlen próbatétele, Zoli fiam elvesztése, hogy azután a gyászban megfagyott, riadt, halálvágyó lelkemet visszatántorítsa a hűséges társak, a versek közé - most már tudom, örökre - úgy, hogy észrevétlenül a tollat is kezembe rejtette, és a fájdalomba nem hagyott belehalni, hanem helyette írásra késztetett.

Leveleket, botladozó rímeket írtam Zolinak naponta, a temetői szívet tépő emlékezések, „beszélgetések” után. Így volt ez hosszú évekig, mígnem életem másik csodája, Orsi lányom elárulta: babát vár.

Egycsapásra megváltozott minden a lelkemben. Kergetőző mondókafoszlányok, gyerekversikék vették át agyamban a fájdalmas emlékezés, a makacsul belém költözött gyászos dallamok helyét, vagy legalább is helyet kerestek maguknak konokul, és találtak is, szerencsére.

Azóta - ma már négy éves - unokámnak, kicsi Mirának is írok mondókákat, gyermekverseket, aki időközben megérkezett a Földre, és szívünkbe az általa hozott új csodával visszaköltözött a szavakkal el nem mondható boldogság.

Ha nézem ezt a csöpp csodát, és édesanyját, szétfeszít a szeretet, örömöm határtalan. Ha átkarol a kislányom, és együtt nézzük az álmában mosolygó, kicsi Mirát, boldogságom megsokszorozódik.

Ám mégis hagyom, hogy a fájdalmas könnyek néha összegyűljenek a szemem sarkában, ha a fiamra gondolok. Lányommal ma már szavak nélkül is értjük egymást… Mira születésével ő is megértette, miért párás a szemem akkor is, ha mosolyogva altatódalt énekelek a kislányának, aki még parányi emberke, mégis - és máris - mondhatatlanul sokat tanultam tőle: mosolyogni, örülni újra, önfeledten, és hálát adni neki, a sorsnak, és Istennek, hogy érkezésével megismerhettem létünk új csodáját, igazi értelmét, miközben szinte észrevétlenül elengedtem Zolit végtelen útjára. Mira érkezésével újra élek.

Azóta együtt adózunk nagy-nagy szeretettel az irodalomnak. Már most nagyon szereti a könyveket, és tudom, így lesz ez mindig.

Nekem a versek, a könyvek, az irodalom élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért - még ha megmutatta kegyetlen arcát is - és nem hívom, de nem is félem már a halált. Nekem a rím, a versritmus a lét dallama - boldogság, és a fájdalom muzsikája.

Egyszer olvastam egy véleményt a rímes és szabad versekről. A kritikus valahogy így fogalmazott: „a vers írója kierőszakolja magából a rímeket, feláldozva a mondanivalót is…” Én erről másképpen vélekedem. Lelkem hangjait ha versbe szedni készülök, előtte már hosszan muzsikál bennem az örömteli ritmus, vagy - szinte ösztönösen - szomorú dalra kél a bánat, majd lágyan köréje gyűlnek a sorok.

Nem érzem soha úgy, hogy rabságban tartják gondolataimat a rímek, a ritmusok, de alázatos szeretettel olvasom a szabad verset is, és ma már tudom: a vers, az irodalom szeretete létünk értelme lehet: élni segít, és meghalni tanít.

Nekem a vers a lelkem is.

verssé váltan

a vers zenéje

életzene

holt lelkek

árny-tánca sejtelmes

éteri muzsikára

felemel néha

majd elringat lágyan

elporladsz dallamában

végtelen térben

leszel a minden

elégsz a fényben

foszló időben

semmivé olvadsz

egyesülsz ütemére

a mindenséggel

dallammá váltan

ringsz a szavakban

lebegsz a lét felett

fénylő magasban

meglátod magad

kék éj-tükörben

verssé váltan

álló időben