Nikolnak emlékül

Már régen elmúlt dél, mikor végre kikeveredtem a pályaudvarra. Nem tudom miért udvar, hiszen ez az üres, lapos tér, hát semmi köze az udvarhoz. Az egymás hátán- hegyén tekergőző sínek átláthatatlan tömegében, a köztük húzódó kis aszfaltozott szigetekkel, olyan látvány volt, hogy egészen elveszettnek éreztem magam. Na persze, ez a nyomasztó érzés nem volt számomra idegen, gyakran meglepett életem folyamán, és mindig megúsztam valahogy. Ennek tudatában, vadul hittem, hogy most is megoldódik. Egy sárga szerelvényt kellett keresnem, sikerült is észrevennem a sok koszos és fekete kocsi között, egészen hátul állt, az egyetlen helyen, ami amúgy holtvágánynak tűnt. Ott már mellig ért a gaz, és nem volt semmi mozgás, holott az egész pályaudvar csak úgy nyüzsgött, mindenféle csomaghegyek között tülekedő emberek sokaságától. Végre átverekedtem magam a tömegen, és sikeresen eljutottam a sárga szerelvényig. Mindössze három kocsiból állt, nagy meglepetésemre jócskán ültek már benne emberek.

Felkapaszkodtam az utolsó peronra, beléptem az utastérbe, megkerestem a 113- as ülést, és csomagjaimat feltéve a hálóba, leültem. Mellettem, egy vaskos vénember ült, térdei között tartva kampósbotját, vele szemben egy idős asszony, de egymásra sem néztek, pedig az volt az érzésem, együtt utaznak. Érkezésemről sem vett tudomást senki. Aztán végignéztem a többieken. Mindenki merev arccal maga elé bámult, valahol a láthatatlant kémlelve, érezhetően nem voltak lélekben itt. Lassan kúszott felém a kupé gondolatok nélküli és időtlen hidege, valahol ilyen lehet a halál csendje. Már jóformán mozdulni sem mertem, éreztem, bénultságomból ki kell magam szakítani, és összeszedve minden erőmet, kimentem a peronra rágyújtani. A vonat lassan elindult, sem sípjel, sem semmi szándékára utaló jelzés.

Visszamentem a helyemre, de mindenki mozdulatlanul magaelé meredt, talán észre sem vették, hogy elindultunk. A lassan döccenő kerekek egyre gyorsabb ütemet vettek fel, a végén a csattogó hang szinte összefolyt. A fémek agresszív- koppanó hangjai betöltötték a fülkét, a mellettem ülő feje, az ütemnek megfelelve előre- hátra zökkent. Az egész ember emlékeztetett egy bábura, egy élettelen rongycsomóra, amit hajdanán itt felejtett a Mikulás Az utasok között nem változott semmi. Senki nem nézett a mellette ülőre, nem beszélgetett senki. A szerelvény annyira begyorsult, hogy az ütemes csattogás folyamatos hanggá erősödött. Kinéztem az ablakon, és megállt bennem a levegő. Olyan sebességgel száguldottunk, hogy összefolyt előttem a táj. Az erős súrlódástól, a kocsi oldalfalai kezdtek átmelegedni, finoman forrni kezdett rajta a festék, felhólyagosodott, majd elfeketedett. Hirtelen csend lett. Csak a szél zúgását lehetett hallani, ahogy beszivárog a fémborítás résein. Már nem látszott semmi az ablakon keresztül, csak a kék ég, meg apró fehér felhők. A száguldás okozta hőség elviselhetetlenné vált. Már derékig meztelenre vetkőztem, de nem ért semmit. Rajtam kívül, szemmel láthatóan, senkit nem érintett a meleg.

Tátott szájjal kapkodtam a levegőt, gondolataim vad tánca, teljes összefüggéstelenségükben feszítették egyre durvábban a koponyámat szét. Szemeim előtt, vörös izzásban jelentek meg mozdulatlan útitársaim, hol megnyúltan, hol összezsugorodva lobogtak mint lidércfények. Aztán hatalmas roppanással végighasadt a kocsi teteje, és a beömlő- vakító fényben súlytalanná válva, kirántott ülésemből egy hatalmas szívóerő. Nem láttam semmit, csak éreztem egy szélcsatorna zúgását és erejét, vadul forogva zuhantam bele a végtelenbe, a semmibe, ahol mindent elfeledtet valami, ahol nincs kor, és nem lehet kínos egy időbeni távolság, ahol nincsenek konvenciók, és beidegződött hazug elméletek , ahol csak értelmek, és gondolkodó agyak vannak, és emberek, akik vállalják önnön voltukat. A halványuló élet, a nagy gyógyszertár, ami telis tele méreggel, és mégsem veszi be az ember.

Az ember, a maga vágyaival múlva az időben, belátva, és sosem elfogadva a könyörtelen lét tényét, jönnek- mennek a sárga vonatok, nyomokat sem hagyva maguk után. Csak megszürkült emlékek, elhalt találkozások, konvenciók, értelmetlen és méltatlan restelkedések, korkülönbségek hazug indokai, elszíneződött rozsdás érvek, kibúvók, színek és szándékok…

“Hogy milyen volt szőkesége- nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.”

A sárga vonatok észrevétlen jönnek, a holtvágányon várva, hol derékig ér a gaz. Nem szerepel a menetrendben, csak ott van, és eltűnik, kitörölve magát a peronon nyüzsgő sokaság emlékezetéből.