A vér szaga

Mennyi,
de mennyi selejt gondolat,
elvetélt szó,
tett kísért el végig.
Élet...
hát miért nem szóltál hamarabb,
ne rakjam lepedőm fel az égig,
kócból kihúzott madzagra.

Szaggatta szél,
cibálták gonosz, alsóbb, rendetlen lelkek,
páran kapaszkodtak is...fel rajt a magasba.

Tanultam.
Sőt megtanultam a hallgatásba burkolt közönyt.
Különbséget tudok már tenni
a csend és közömbösség között.
Mikor a szóra nem köszönt vissza senki,
tudom a néma szóközök titkát,
ha nem mondtad el sohasem...akkor is
olvasok belőled...

Élet.

Cudar-kudarcaidat nem sajnáltad,
a sajgást bőven kimérted,
nem születnek bennem ettől már miértek,
de, nem is megyek el melletted, mintha nem volna közöm
hozzád.

Egy anya-föld szült, egy Isten hozzád hozott,
kétarcú félvérnek emberi méltóságosok közé.

Egyik fél arc a szeretet tüzét,
a másik fél hozta a romlást.
Kétfelé nézünk.
Ki lát belőlünk kifelé többet,
ki tartja a szívünket markában,
ki sürget építést, ki tombol bontást.

Apaság, anyaság, testvérség, szerelem, barátság...
ízük benned ha megkopott...
Élet,
kezedbe sebet markolok,
körmömmel,
hogy érezd a vér szagát,
piros, izzadó fél-vérem ragacsos-édes illatát,
hogy ne szülessenek,
céltalan miértek.