A padon üldögélt a teraszon
kávézás után, bal zsebében kotort
gyufáért, egyazon
mozdulattal jobb kezével megsodort
egy szivarkát.
Hátradőlt, szeme simogatta
unokái arcát.
Egy év sem múlt el,
s elvesztette utolsó harcát.
Maradt róla ez a kép,
egy rá jellemző pillanat.
Mely nem egyéb,
csak egy végső lenyomat.
Kedves Henrietta!
VálaszTörlésA szívünkhöz közelállókról egy-egy kép sejlik fel bennünk róluk, ahogy éltek körülöttünk, apró villanásokban, szeretve. Megható, szép írás. :-)
Köszönöm, kedves Judit a szavaidat.:)
VálaszTörlésVershez képest túl prózai a szöveg.
VálaszTörlésEz egy szép gondolat, de nem vált verssé.
hmm...lehet...hiába,ez egy prozódikus írás...:o)
VálaszTörlésVagyis?
VálaszTörlésÉrdekes, hogy valóban szinte mindig ugyanazok a képek törnek ránk a múltból. Szerintem jól megírtad.
VálaszTörlésBalázs,
VálaszTörlésa természetes beszédet alkottam valamiféle verssé,ritmussá.:)
Éva,
VálaszTörléstényleg így van, hogy mindig a jellemző képek, vonások ugranak be...Köszönöm.:)
Hát ez csalóka dolog, mert ezért van beszédszöveg, meg versszöveg. Ezek határain csak ellentmondásosat lehet alkotni. Én itt ritmustényezők annyit látok, hogy vannak rímek. De beszélni is lehet rímesen.
VálaszTörlésAz élő beszédnek is van,lehet ritmusa.
VálaszTörlésVannak versszövegként elismert ritmus és rím nélküli betűhalmazok.:)
Ez egy fénykép nézegetés közben feltolult szöveg,mely igen nagy valószínűséggel nem képvisel maradandó irodalmi értéket.:) Attól még nekem, így kerek.:)