A macska

Gáspár és Lolo egy vidéki kis parasztházban éltek, Lolo mamájánál, aki a gondozás fejében rájuk íratta minden vagyonát. A hivatalos szerződéssel kölcsönösen jól jártak, egyrészt az idős hölgy öreg korára nem maradt egyedül, másrészt sokat tanulhattak az évtizedek során megszerzett tapasztalataiból.

A fiatalok letelepedtek, felújítottak, hozzáépítettek, végül a három gyermek születésével igazi nagycsaládot alkottak. A gyerekek között elég nagy korkülönbségek voltak, a legidősebb fiút Lolo 17 évesen hozta világra, akit az apja után Gáspárnak neveztek el, a kis Lolo tíz, végül újabb 8 év múlva Katica zárta a sort. Az életet teljesen természetesen fogadták el, úgy, ahogyan Isten eléjük tárta, ebben sokat segített az akkor hetvenéves nagyi…

Nyolcvan volt, mikor Lolo született, nyolcvannyolc, amikor a kis Katica. Lolo sokszor nevette, hogy harminchét évesen ő is nagymama lett, amikor Gazsi megnősült, és megszületett az első kislánya. A dédi azzal már ük nagyinak számított, éppen ezért a legifjabb sarja a keresztelőn tiszteletből az ő nevét kapta. Ettől aztán ragyogott az addig is csillogó szeme, egészen felpezsdült a vére az új jövevény láttán. Idősnek idős volt, de olyan fürgén mozgott, hogy tíz fiatalt átugrott volna, egyáltalán nem nézett ki kilencvennek.

Boldogan éltek együtt az évek során egyre növekvő hosszú házikóban, a drága nagyit végtelenül imádták a kicsik is szerették, akár a meséit.

Nagyinak mindig, minden helyzetre volt valamilyen tanítása, meséje, amit az ő szájából külön öröm volt hallani. A kicsik veszekedésére, vagy a nagyok családi vitáira békeüzenetet küldött, egész lényével a szeretetet ontotta és tükrözte vissza. Elég volt csak ránézni, mindenki tudta, mire gondol, és ha rosszat tett, akkor máris igyekezett jóra fordítani. Tanításaiban végtelen bölcsesség lakozott, melyet igyekezett átadni utódainak. Vele együtt csupa öröm, boldogság, szeretet és elfogadás volt az élet. Soha senki sem gondolt arra, hogy egy napon elveszíthetik…

Mivel semmi sem tart örökké, a nagyi egyre idősödött, és egy szép napon neki is ugyanúgy távoznia kellett, mint minden élőnek. Dédi kilencvenhárom évesen úgy halt meg, ahogyan élt. Reggel vették észre, hogy örökre elaludt, arcán elégedett mosoly honolt. Távozott, mégpedig abba a tüneményes, fantasztikus országba, amiről utolsó napjaiban rengeteg csodát mesélt. Hívei tátott szájjal hallgatták a mesevilág létezését, sőt legszívesebben kipróbálták volna vele együtt.

A családtagok, bár tudták, hogy Kati mama jó helyre került, és a halált is olyan természetességgel kezelte, mint az életet, mégis ürességet éreztek nélküle, a hiányt, a hatalmas űrt semmi sem töltötte be, amit maga után hagyott. Hónapokig fájt a szívük érte, sokáig siratták, és saját megnyugtatásukra úgy beszéltek róla, mintha még mindig közöttük élne. Elképzelték, mit tenne, vagy mondana egy-egy kialakult helyzetnél. Katica, a legkisebb leányka, aki akkor ötéves volt, számtalanszor beszélt hozzá, rámutatott a fotelre, ahol a törzshelye volt. Állította, hogy mama ott ül, a többiek hiába mondták, hogy nem is, sőt a két évvel fiatalabb unokahúga mindig egyetértett vele…

Lassan-lassan kezdték elfogadni, hogy testileg nem láthatják soha többé, de úgy érezték, lélekben örökké velük maradt. Szívükben lakozott, a számára fenntartott helyen. Bár sosem feledték, sőt, szinte mindenről eszükbe jutott, mégis idővel tompult a fájdalom, és a kínzó hiányérzet.

Halálának első évfordulóján, Katica egy kismacskával állított haza. Úgy állt a karján a csöppséggel, hogy szívük sem lett volna megfosztani, az állat-okozta örömtől. Együtt ragyogott a szemük, és egyszerre dobbant a szívük. Katica az elfogadó pillantások után letette a földre a cicát, aki otthonosan nézett körül.

-Cirmike! – mondta Katica.

A kis Kati visítva közeledett felé, alig várta, hogy azonnal megsimíthassa.

-Cica, cica, kiscica, cicc… - mondogatta neki.

A családnak már csak a rábólintás maradt.

Cirmike gyönyörű példája volt fajának, fénylő fekete szőre selymesen csillogott a napfényben, különösen jól állt neki az a fehér kis mellényke a nyaka alatt és a lábai fején a hófehér cipőcske, a szemeiben pedig örök bölcsesség tükröződött.

-Nyaú! – köszöntötte az egybegyűlteket.

Mindenki megcsodálta fennkölt szépségét, ő pedig kényesen simult egyenként a család minden tagjához, körbedorombolta a lábakat, végezetül rózsaszín nyelvecskéjével önfeledten belefetyelte a lépcsőn egy kis tányérba elétett tejecskét. Miután megtörtént a bemutatkozás, emelt fővel bevonult a szobába, és letelepedett a mama foteljébe, egyenesen az ülőpárnájára. Onnan szemlélte szeretteit, méghozzá olyan tudatosan, mintha mindig közöttük élt volna. A szemei beszéltek…

Loloban felmerült a gyanú, hogy a kismacska magában hordozza a mama lelkét. Attól a naptól úgy bántak vele, mint egy emberrel, és ő is pontosan úgy viselkedett, komoly egyéniség volt. Úgy járt-kelt otthon, mintha ezer éve ott élne, és a családtagokat követve szinte megszólalt. A legfurcsább az volt, amit akkor tett, ha valaki veszekedni próbált. Ránézett csodaszép zöldes-barna szemeivel, majd odament hozzá a szemébe nézett, a lábához simult és hangosan dorombolni kezdett. A pillanatnyi harag azonnal elszállt mindenki szívéből. Cirmike tehát úgy élt közöttük, akár egy ember, értette, amit mondtak neki, a szemeivel kommunikált, néha hangot is adott úgy a nemtetszésének, mint a tetszésének, de bármikor megpróbáltak egymásra haragudni, kibékítette őket.

A macskák titokzatos teremtmények, némely nép szerint istenek. Szemükbe nézve kifürkészhetetlen, mit gondolnak rólad, sőt néha felsőbbrendűen lenéznek rád. Nem úgy Cirmike, az ő tekintetéből hiányzott a felsőbbrendű büszkeség, inkább valami mélyen elfogadó örök tűz, a szeretet lángja lobogott benne. Lolo is eszébe véste az egyik mondást, miszerint:

„A kutyádat eteted, itatod, ezért azt gondolja rólad, isten vagy, míg a macskádat eteted-itatod, ezért azt gondolja magáról, biztos isten vagyok.” Eme mondáson jót nevetett a család, de bizony Cirmike istenként élhetett közöttük, mert megkapta a neki járó tiszteletet, megbecsülést, és szeretetet. Órákig lehetett simogatni, minél több szeretetet kapott, annál kedvesebb lett. Katica számtalanszor felvette sálnak, sapkának, de használta övnek, és ágymelegítőnek is, neki és a kis Katának mindent megengedett. Bárhová mentek, követte őket.

Úgy tartják, a macska a házhoz ragaszkodik, az emberhez soha. Erre is rájöttek, amikor megfordult a fejükben, hogy eladják a házat, és szó szerint egész nap sírt a cica. Vádlón nézett a szemükbe, mintha könnyezett volna. Akkor döntöttek úgy, hogy mégis ott maradnak, hiszen Cirmike nem szeretne elköltözni. A végszónál felragyogott csodálatos beszélő szeme, egyenként hozzádörgölőzött mindenkihez. Akkor már biztosan tudták, hogy jól döntöttek, maradnak a házban…

Egy sok évszázados tapasztalat szerint a macskák sohasem halnak meg ott, ahol élnek, haláluk előtt elbujdosnak, és soha többé nem térnek vissza…

Cirmike tizenhárom évig élt egyenrangú családtagként a házban, és úgy távozott, ahogyan élt, este szépen elaludt, reggel pedig a fotelban találtak rá örök álomba szenderülve, arcán elégedett mosollyal.

A kertben csodálatos ravatalt készítettek neki, ünnepi beszédet mondtak, és virágokkal borították el végső nyughelyét. Legalább annyira zokogtak, mint az ük mama halálánál…

A nagyfiúnak közben már két gyermeke született, és ők is a házhoz épített kis lakrészben éltek. Cirmikét mindenki szerette, és nem akarták megcsalni, ezért nem óhajtottak új macskát hozni a házhoz, hogy ne tompuljon el az iránta érzett tisztelet és emlékkép. Ám az ifjabb Gáspár nagyobbik lánya, akit Katának hívtak, 17 évesen egy kislánynak adott életet, akit szintén Katának neveztek el. A legifjabb Kata egy éves volt, amikor egy napon megállt az ajtóban egy fekete szőrű, fehér mellényes kismacskával. Úgy tartotta a karjában, mint annak idején Katica Cirmikét, a napsugár simogatta fényesen borzolódó selymes szőrét, és bölcsen mosolygott a családra, mintha azt üzenné: „Itt vagyok!”, a kisbaba pedig imbolyogva tartotta őt a kis kezeiben…

-Vajon honnan szerezte? – kérdezgették, de nem tudtak rájönni.

-Cic… ciccc… - próbálta kimondani a kis Kata…

A cica náluk maradt, és jobb ötlet híján Cirmike kettőnek nevezték el, ami később egyszerűsítve Cirmike maradt…

Később meglátták a dátumot a macska síron… Pontosan Cirmike halálának első évfordulóján történt…