Manó úr a szeretetről

Most, hogy tudtam, hogy csak akkora dolgot érdemes előidézni, amivel meg tudok birkózni, és soha, de soha nem lesznek többé félelmetesek, sem a dolgok, sem a körülmények ehetnénk is- gondoltam magamban. – Az ám! Hiszen csapatom nem eszik olyasmiket, mint egy emberkölyök, nyilván megfeledkeztek ezen alapvető szükségletemről. Nem volt mit tenni, mivel napok óta úton voltunk, és itt följebb az egyre ritkuló aljnövényzetben, egyre kevesebb ehető termésű cserje volt, meg kellett kockáztatnom, hogy felbosszantom a manómat.

- Greeny?

- Jaj, úgy tudtam, hogy nem bírsz ki egy fertály órát se kotyogás nélkül! Mondjad!

Na ez jól kezdődik – gondoltam.

- Te tudtad azt, hogy az emberek szoktak táplálkozni? Méghozzá napi gyakorisággal? Tudod, attól félek, bárhová is cipelsz, a végére csak a szikkadt csontvázam fog követni! – elég mérges voltam.

- És te miért nem szólsz, amikor éhes vagy? Én találjam ki?

- Nos, ebben igazad van. Greeny, én éhes vagyok.

- Rendben.

Azzal előhúzott aprócska zöld nadrágjának a zsebéből valamit, ami a kezében hirtelen nagyra nőtt. Csak meresztettem a szemem ezen az újabb manó fortélyon. Naná, hogy nem fog batyut cipelni, amikor tud varázsolni. Hogy én milyen ostoba vagyok- gondoltam. És miközben ezt gondoltam olyan arcot vághattam, hogy a zsémbes manó vad hahotában tört ki.

- Te kölyök, ha látnád magad ilyenkor!

- Bocsánat, de nem lát ilyet mindennap az ember lánya. Engedélyt kérek meglepődni.

- Tőlem aztán……. de addig húzod az időt, amíg a csokoládém össze fog zsugorodni, és akkor te bizony éhes fogsz maradni.

- Csokoládé? Egyszer már ettem olyat! Finom, édes volt, szerettem. Ide vele!

Azzal jó nagyot haraptam a zsákmányból. Bizony könny szökött a szemembe, annyira keserű volt.

- Greeny, ez keserű.

- Jah, ez SZERETET márkájú, az néha ilyen.

- Tessék? Akkor én csak egy sima márkájút szeretnék.

- Az nem jó, az nem tud megnőni.

- Semmit sem értek.

- Ezt rögtön leolvastam a bamba képedről.

- Hát akkor magyarázd el! Ha már cipelsz itt magaddal, azt sem tudom hova.

- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el!

- Csupa fül vagyok!

- A SZERETET márkájú csokoládé sokszor keserű. De azért hoztuk ezt az útra táplálékul, mert ez sohasem fogy el. Egyszerűen így praktikus. Na egyed már, és ne kérdezősködj folyton! - azzal ott hagyott az erdő közepén, én meg bús képpel majszoltam az ebédemet

Amikor visszatért azért mégis csak kérdeztem.

- Mindig keserű?

- Nem, nem mindig, néha van édes is. De azok között sok a hamisítvány. Nem akartam hoppon maradni itt félúton veled gyerek.

Majd folytatta, mivel úgy ítélhette meg, hogy szükséges:

- A keserűbb nem fogy el sose, mert az önmagából táplálkozik. Minél többet veszel belőle, annál nagyobb lesz, annál többet ad neked magából. Meglehet sokszor nem olyan jó, mint az édes, de legalább igazi, és végtelen.

Nem kérdeztem többet. Nem volt mit. Csak mosolyogtam. Mentünk.