Megvetem ágyadat
ha belefekszel még az éjjel.
Gyere vissza még ma,
nem lesz gondod a sötétséggel
Hevülj fel testedben;
Közöny rágja idegen szívem
Telepedj le mellém
Vigasztalj, már nem bírok hittel.
Szerető;
Mint arcomra hulló édes kéneső!
Melódia mar.
Aggódni akar,
aki engem félt
és ezért egy kis
gyengédséget kér.
Példaérték.
Szirmok peregnek kertemben
Levelek hullnak
S szerelmek.
Megtörtem.
Szavak vesznek.
Hova;
Ajkamra dermedtek.
Vége minden művész hangnak
Bennem csendtündérek hallgatnak.
Kínzom a vidéket.
E lapos harsány erények
Veszni térnek.
Szenvednek tollak, írói kellékek
Neked támadnak, de visszahőkölnek.
Veszteség ez,
Nem érdek.
Elmúlást okoz
Mi egyben, éltet.
Ha kötelet rág a gondos tudat,
Erő támolyog itt bent
De elbukhat.
Mi marad hát neked?
Lánckarika reccsen,
Acélosan rebben
Mi itt bent, egyszer már odaveszett.
Egyenként az egyes gondolatok nem rosszak, érződik, hogy van affinitásod a verseléshez, de így egyben olyan az egész írás, mintha szabad asszociáció szerűen egymás alá ömlenének a dolgok, mintha két soronként raktad volna össze az írást, úgy, hogy egymás alá gyűjtötted, ami hirtelen eszedbe jutott. Rímek hol vannak, hol nincsenek, de következetességet ebben nem látok. Az sorvégi írásjelekkel is ugyanez a helyzet.
VálaszTörlésÖsszességében az egész érdekes, sok tetsző dolog van benne, de a tökéletes kidolgozás, az utómunka látszólag elmaradt.