a legfájóbbak
mégis a reggelek
ahogy az álomból
minden születő
hajnallal
hosszan
a messze
tűnő emlékek
után révedek
hiába kelteget lágyfényű napmeleg és a friss ezüstös
selymű hópihék sem simítják már bársony-szelíddé homlokom
a fájdalomtól
görcsössé
szikkadt
ráncokon
a boldogság
legfeljebb
néha
gyáván
átoson
és marad nekem
a vágy
a sejtelem
már örökké
ismeretlenül
nyomában
jeges űr
és betölthetetlenül
tátongó
hiány
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése