„Uram, nincs emberem, hogy a mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én oda érek, más lép be előttem.„
(János evangéliuma 5,7.)
A félelem akkor költözött Julcsi szívébe, amikor először zuhant le a trapézról. Még csak négy éves volt. Anya már nem tudott dolgozni a nagy hasától, lentről nézte végig, ahogy Julcsi zuhant, benne rekedt a rémült sikoly, Frédi bácsi, a bohóc félig kikent száját elszörnyedve tátotta ki, s kiesett kezéből a vörös ecset. Abban a pillanatban fogta föl testét a háló, amikor a bohóc ecsete a földre koppant, és ez a két hang örökre a fülében csengett, lelkében kitörölhetetlen lenyomataként a halálfélelemnek. Míg a háló újra és újra földobta, nem tudott gondolkozni, szólni, kiáltani, és később sem szólt egy árva szót sem – kuka vagy?,- ordította az apja, mert Julcsi ettől kezdve nem beszélt. Engedelmesen megcsinálta, amit mondtak neki, csak rémült pillantásával tiltakozott olykor. A halálos rettegést többé nem tudta legyőzni. Ha úgy érezte, számára lehetetlent kívánnak tőle, megfeszítette magát, megmerevedett. Így fejezte ki tiltakozását, megkísérelve a lehetetlent, hogy szembe szálljon az apja akaratával, de ez eleve kudarcra volt ítélve, s rendszerint verés lett a vége. Frédi ilyenkor elbújt, mert a csúf, öreg bohóc nem bírta nézni, hogy veri a főnök úr csepp, vézna, reszkető kislányát, beleölve minden keserűségét, fájdalmát, és rettegését a verésekbe, mert a cirkusz egyre rosszabbul ment.
Frédi gyáva is volt, és a kislánynál jobban féltette önmagát. Tudta, hogy ha elveszítené állását, semmije sem maradna, hiszen kinek kell egy ilyen vén ripacs, amilyenné őt az évek kalapálták és a háború, melyből miután hazajött, többé nem várta sem család, sem a nagyérdemű rajongása, mert Alfréd, a trapézok királya menthetetlenül elpusztult a háború rettenetes szellemi poklában, és Frédi, a bohóc csak nagy sokára, sok-sok álmatlan, átsírt, és átgyötrődött éjszaka vajúdása után született meg benne, hogy Alfrédot majd egyszer legyen, aki méltóképpen eltemeti. És ő egy éjjel aztán eltemette, tűzben égette el, ahogy a hindu özvegyek teszik magukkal férjük halála után, és a hajdani plakátok, fotók, újságcikkek tüzének fényében csak a fogyó hold volt a tanúja szörnyű szenvedésének, mikor kis híja volt csak, hogy a lángok közé nem vetette saját magát is.
Hol volt már akkor az a közönség, aki őt egykor szűnni nem akaró rajongással, és lelkesedéssel ünnepelte? A háború telhetetlen étvágya épp úgy bekebelezte őket is, mint az ő hajdani dicsőségét.
Igen, Frédi, a bohóc gyáva volt az élethez is, meg a halálhoz is, és ránevelte magát arra, hogy minden napot értékelni tudjon, s megtanulta, hogy hogyan tegye ezt akkor is, ha éppen nem volt miért hamis létének örömmel szolgálni.
Csak Julcsi sikolyai, félelmei kavarták fel mesterségesen hibernált lelki állapotát: képzelete ilyenkor elővarázsolta a sohasem látott- hallott képeket, amint cserbenhagyott, reszkető kisfia rémült arccal nyöszörög. Ez az ébren álmodott, mindig visszatérő látomás, mely egykor színtiszta valóság volt - annyiszor tért vissza kísérteni őt, ahányszor csak nem volt mit innia -, mert ha akkor visszafordul, lehet, megmenthette volna családját, de legalább velük hal, ám nem tette, mert az óvóhely bejáratát akkorra már elállták a fegyveres katonák, s ő látta korábban, mit tettek azokkal, akik megpróbáltak nekik ellenállni. Az asszony testével védte a gyermeket, szerencséjükre megmenekültek a katonák kegyetlenkedéseitől; bomba robbant a közelben, az összedőlő épület maga alá temette a katonákat is, napok múlva kerültek elő a holtestek, felesége hosszú aranyhaja, melyre annyira büszke volt, koromszínűvé vált, alig maradt pár centis, s ölébe fúrt fejjel halt meg vele a kisfiú.
Azokat a boldog gyermekeket – akik estéről estére megtöltötték a cirkusz nézőterét -, mind szívből gyűlölte - s míg mókázott, hadonászott, és nevettetett, másra sem tudott gondolni, csak hogy mikor lesz már vége a műsornak, hogy mehessen végre inni, felejteni.
Eszelősen ragaszkodott őrült kísérteteihez, amelyek az ital hatására törtek fel benne újra és újra fél-delíriumos állapotában, hogy megküzdjön velük, ahogy a katonákkal sohasem mert – ilyenkor hős volt, antik hérosz, akit nem győz le soha senki sem...
Lucát különösen gyűlölte, mert a kislány ellene mert állni sorsának, hangot adott nemtetszésének, hiába verték rendszeresen, nem úgy mint szelíd, sebzett lelkű nővére.
Luca születésétől fogva utálta a cirkuszt. Szinte abban a pillanatban, hogy belépett talmi csillogásába, kopott festékű, hamis világába, kinyílt a szeme, rálátott nemigaz voltára, s kézzel-lábbal tiltakozott ellene. Luca bátor volt, önálló, nagylelkű, és felháborítóan őszinte, a szemtelenségig őszinte. Hiába verték, éheztették: erős akaratát – melyet éppen zsarnoki apjától örökölt apja korlátoltsága nélkül – nem lehetett sem be-, sem megtörni. Végül győzött, de ebbe a győzelembe majdnem belepusztult – mikor tizenhat éves nővére újra lezuhant a trapézról védőháló nélküli mutatványa közben, és kiderült, hogy nem fog tudni lábra állni, járni sem soha, és örülhetnek, hogy egyáltalán még él, többé senki sem zavarta fel a trapézra.
A gyógyulás hónapjai alatt apja egyáltalán nem verte, szinte látványosan kerülte – merengő lett, és kábult - Julcsi ágya előtt, míg a kislány magához nem tért-, órákig elácsorgott, ha szóltak hozzá, üres arccal fordult meg, hogy nem lehetett tudni, hallott- e, látott-e bármit is.
„Gyűlölnek. Mind gyűlölnek- gondolta apa - még Hédi is. Bár nem szólt hozzám már napok óta, látom elkapott pillantásaiból, süt belőle az indulat. Eddig azt hittem, ha senki más nem is, de ő megért legalább. Hogyhogy nem vettem észre, hogy réges-régen gyűlöl már?
Mire a háború után visszatérhettem hozzá, mindenki lemondott rólam, csak ő nem. Akkor nézett engem ezzel a mindent átható, kutató pillantásával, ami tiszta volt, nagyon komoly, és szótlanul is tele kérdéssel, hogy miért nem igyekeztem hozzá jobban vissza, egyáltalán miért hagytam őt cserben, amikor elmentem - szótlanul, feszengve álltam ki nem mondott kérdései előtt, de akkor egyszerre csak elmosolyodott, fájdalmasan elmosolyodott, és átölelt, és hirtelen eltűnt belőlem a fáradtság, a kételkedés, a nélkülözés és a fájdalom, a háború mohó pusztítani akarása, az örökös rettegés a magánytól, mert megéreztem; végre haza érkeztem. A szerelem új halmazállapotának apró darabokra törött cserepein át, annyi év után végre tisztán láttam magunkat, a hamis hitek összetöpörödtek, ízzé, porrá zúzódtak, míg végül felszívódtak egy ismeretlen jövőben, és többé nem volt fontos semmi más, csak mi ketten, akik túléltük egymásért a háborút.
Később muszáj volt átvenni apától a cirkuszt, mert miután anya meghalt, az öreget többé semmi nem érdekelte, ült anya idomított, vén kutyái között, szórakozottan simogatta őket, míg aztán egy napon örökre elaludt közöttük, és az emberek olyan reménykedve néztek rám, hogy nem hagyhattam őket cserben a nagy bajban, hiszen még az ország is csak épült, romok között, fillérekért léptünk fel, eleinte egy-egy szelet kenyér, olykor néhány darab tojás volt a belépő, de nem adtam fel, mert nem volt más választásom. Szótlan megállapodás volt közöttünk, hogy senki senkit nem faggat a múltjáról, ki hogyan élte túl a háborút.
Megtanultunk hallgatva társalogni, mert össze voltunk zárva és terheinket cipelni nem volt más mellettünk, csak a magány.
Nekem sokáig itt volt Hédi, nem vettem észre, mikor hagytam végül magára, míg a puszta létünkért harcoltunk. Nem vettem észre, de egy reggel arra ébredtem, hogy már egymagam töröm az utat, és nem maradt mellettem senki más, és fogalmam sincs róla, hogy vajon merre vezethet ez az út... „
„ Anyám gyűlölt téged az első pillanattól kezdve, de ő nem tudott senkit sem szeretni. Mióta apám elesett, az volt a rögeszméje, hogy még mindig él valahol, valakivel, csak mindenki becsapja, hazudott az ezredes is, aki vette a fáradtságot, hogy személyesen hozza meg a halálhírt, kíméletesen, s ne egy hivatalos irat rideg szavaiból tudja meg az elkerülhetetlen valóságot. Később felkereste Jancsi bácsi is - a vállán cipelte apa holttestét kilométereken át, mert nem tudta barátját még holtában sem elhagynifelkereste, hogy mellette legyen gyászában, de visítozva zavarta világgá, hogy hazudik, és üvöltve, őrjöngve ordította, hogy mindenki áruló, és gyilkos, csak azt nem vette észre, hogy valójában ő volt az áruló, és ő ölte meg az apámat, aki nem bírta tovább elviselni mérhetetlen önzését, és inkább elfutott egy eszme nevében, egy olyan eszme nevében, mely később szintén árulója lett, pusztán csak azzal, hogy rádöbbentette, nem létezik, és nemlétével végül megölte őt.
Akkor megfogadtam, hogy nagyon jó leszek hozzád, és semmit sem fogok úgy csinálni veled, ahogy az anyám tette az apámmal. És amikor mégis elmentél, hogy harcoljál, s előtte napokon át magyaráztad, miért muszáj, hogy elmenjél, akkor úgy éreztem, vége a világnak, s anyám néma, halott szelleme a vállad fölött gúnyosan felröhögött, hogy ugye, látod, megmondtam.
Julcsi már a hasamban volt, de nem mondtam el neked, nem akartam, hogy ha már értem nem maradsz, az ismeretlen kis lény erősebbnek bizonyuljon énnálam, az én mindent elbíró, hatalmas szerelmemnél is.
Bosszút álltam rajtad, és azonnal meg is bocsátottam neked, hogy elmentél, és nem gondoltam arra, hogy egyszer, ha majd hazajössz, közénk állhat a kislány, akit nem tudtál nekem elhinni, hogy nem erőszak, és nem bosszú, hanem a te szerelmed alkotott. Mert férfi vagy, és nem látod, hogy úgy hallgat, ahogy te, úgy néz, ahogy te, és életében már olyan halott is, mint te, mert ő sem bírta el a csalódást, hogy akiket a legjobban szeretett, pont azok lettek árulói, mert mikor újra és újra felzavartad a trapézra, és megverted, és amikor nem álltam közétek, hogy ne tedd, akkor halálra ítéltük a gyermekünket, és benne, rajta keresztül meggyilkoltuk a szerelmünket is.
Anyám kísértete - mikor a kislány a trapézról lezuhant - alálibbent vijjogva, és a földre érése pillanatában, teste tompa puffanásában újra gúnyosan felkacagott. „
„Monda néki Jézus: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!”
(János evangéliuma 5,8.)
- Valójában, a lelkem legmélyén mindig féltettelek; éreztem, hogy családunk minden átka rajtad ül, és nem tudtam másképp segíteni, minthogy próbáltam rendszeresen kiharcolni, hogy apánk engem verjen el, ne téged. Azt hitték, szabad lelkű vagyok, kezelhetetlen, mégis ritkábban bántottak, mint téged, talán mert érezték, hiába, benned viszont valami nagyon fájt nekik, és te olyan nagyon ki tudtad mutatni, mennyire fájnak ők neked.
Rab vagyok. Irántad érzett szeretetem rabja, és örök adósod, mert amikor megszülettem, elvettem tőled apát is, meg anyát is, pedig soha nem volt szükségem rájuk, csak te rád, mert te igaz voltál mindig, ők meg hazugok. Neked kellettek volna igazán, és csak én értettem meg, hogy hallgatásod mögött mi van, hogy nem bírod megemészteni, hogy nekik viszont te sohasem kellettél – csak fegyver voltál a kezükben. Most sem vagy több életükben, mint egy nagy, néma szemrehányás, ahogy itt ülsz a tolókocsidban némán.
Hiába örülnek a gyógyulásodnak, olyan hamisak, hogy rémes őket hallani. Hallottad te is, mikor azt mondta az orvos, hogy soha nem fogsz igazán meggyógyulni, lábra meg már soha nem állsz...
Jól teszed, hogy nem beszélsz, mert aki sohasem beszél, az sohasem hazudik.
Mindig hűségesen őrizted a titkaimat - amikor éjjelente hozzád bújtam, és meséltem, vagy panaszkodtam, te átöleltél, pedig nem is én féltem, hanem te, és ha érezted az arcomon a sötétben, hogy sírok, letörölted a könnyeimet, álomba simogattál, ringattál. Egyszer meg is kóstoltad az ujjaid hegyéről a könnyeimet, némán nevettünk, mert fintorogtál, túl sós volt, még a sötétben is láttam, hogy vágsz egy ronda nagy grimaszt. Tudod, egyszer nagyon jó anya lehettél volna, mert csak az lehet jó szülő, aki nagyon tud hallgatni, figyelni a másikra.
Tudom, hogy tudnál beszélni, ha akarnál, de ez a legjobb, amit tehetsz, hogy nem szólsz – nem érdemlik meg, hogy halljanak. Nem érdemlik meg, hogy értsenek. Egyébként meg úgysem értenének meg téged, mert ahhoz oda kellene, hogy hajoljanak a lelkedhez, erre pedig képtelenek.
Elmondok neked egy nagy titkot, az utolsó titkomat: ma éjjel el fogok szökni itthonról. Ne félj, nem hagylak itt közöttük, visszajövök érted, ha már lesz pénzem. Velem fogsz lakni, mert szeretlek. Ígérd meg, hogy kibírod addig. És ha egyszer gazdag leszek, meggyógyíttatlak, velem fogsz lakni, sokat nevetünk majd, lesz egy kazal gyerekünk is, akik nem ugrálnak pénzért, csak gyerekek, meg férjünk is lesz, olyan, aki igazán szeret. Nagyon-nagyon boldogok leszünk.
Értelek én, látom a szemedből, mit akarsz, de egyelőre még nem tudlak magammal vinni. De tényleg visszajövök, hidd el, becsületszavamra, hát, hogy tudnálak ezek között végleg itt hagyni?!
Mit csinálsz?
Jaj, ne, ne! Bolond, hát nem ismersz? Csak a szám járt, maradj már nyugton! Nem megyek sehova! Ne fészkelődj, még felborulsz!
Apa! …
Anya!...
Segítség! …
Julcsi felállt a tolószékből!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése