egymagában játszik,
körötte fakockák, épül a vár!
Szülők a konyhában
halkan veszekednek -
odakünn a kertben tombol a nyár.
Forr köztük az indulat:
ordibál a férfi -
épít a gyermek, megrebben szeme.
Visít, és kiabál
anya-forma szörnylény -
reszkető kezekkel játszik gyermeke.
Tovább már nem bírja,
kiszalad a házból,
azt játssza odakinn: nem is létezik.
Kődarab, ki nem lát
és nem is hall semmit!...
A csöndes, néma fák körbeveszik.
Éjszakai ruháját
felölti a város,
csillagot ringat gyengéden a hold.
Szétterül az éjjel
selyem takarója,
érkezik némán: mindent csöndbe vont.
Megkondul a nagy harang
a templom zenéje -
küldi aludni a kis patakot.
Szellőcske se rezzen,
levegő se mozdul -
Megsimogat egy apró alakot.
Kitárul a nagykapu,
s a házból kilépve
férfi és nő rohan - sötét a kert -,
kiáltva fiuknak
zokogva viszi
bús szárnyain a nevét az est.
Hatalmas nagy vén fák közt
kőszobor ül csendben.
Távolba néz a merev tekintet,
S a lehajló ágak
óvó rejtekében
kockákkal játszik egy szobor gyerek.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése