Mostanában egyre szomorúbbá tesznek a parttalan viták, az egyre gyakoribbá váló személyeskedések különféle művészeti portálokon (is).
Nem értem, miért a harag, a rosszindulat, a bántás, és miért, hogy néha már a gyűlölködés dominál akkor, amikor hasonló közegben bárkinek lehetősége van (volna) az értelmes, építő, segítő, hasznos véleménycserére, ami - legyen bár méltató, vagy elmarasztaló - de emberi hangon, őszintén szólítja meg a másikat…?
Mintha e lehetőségekkel nem élnénk, hanem éppen visszaélünk… Pedig talán valamennyien azért keressük ezeket a fórumokat, mert kapaszkodunk egymás gondolataiba, talán akaratlanul is segítséget várunk – néha elesettségünkben – másoktól, és - ha bármily felszínesnek tűnik is a virtualitás - világában, mégis, vélhetően - egyúttal - emberi kapcsolatra is vágyunk jó néhányan…! Méghozzá úgy, hogy miközben felszínre kerülnek azok a - féltve őrzött, néha már-már megkövesedett - gondolatok, érzések, hangulatok lelkünk mélyéről, amelyek esetleg másokat is érdekelhetnek - tovább érlelve azokat - a velünk gondolkodók akaratlanul is segíthetnek, megoldási utat, irányt - stílusbélit, vagy bármilyet - mutathatnak saját hasonló tapasztalataik, tudásuk révén. Ehhez csupán becsülnünk, tisztelnünk kéne a másikban az embert, elfogadni egymás véleményét, köszönettel fogadni mások gondolatait, megfontolni, s uram bocsá', néha jótékonyan hasznosítani közülük azokat, amelyek előbbre viszik dolgainkat, segítenek letisztítani a saját, néha még nyers, éretlen, talán gyakran suta szavainkat, mondatainkat - legyünk bár éppen azok, akik leírták azokat, vagy akár a másik oldalon lévők, az olvasók.
Ha tisztelettel fogadnánk egymást, talán hamarabb célhoz érnénk, úgy, hogy közben érezhetnénk a kinyújtott, segítő kezeket… Ilyen egyszerű - és milyen szép is - volna…
Magam változatlanul különleges lehetőségnek érzem ezeket az eszmecseréket, megmérettetéseket, hálás vagyok minden szóért, amivel méltatják, vagy bírálják leírt szavaimat. Örülök, hiszen vitatkozni, érvelni is tanítanak, segítenek a virtuális beszélgetések bárkinek, aki udvarias, őszinte partner, vagy akár egy kis vidámságra vágyik is, például jó humorú, szívderítő írásokat (is) olvasva - hiszen csakis így érdemes!
Régi vesszőparipám, és nagyon fontosnak érzem a virtuális kommunikációban (elengedhetetlenül fontosnak az irodalmi alkotásokban) - amiről már többször is írtam - hogy tiszteljük meg anyanyelvünket az alapvető hiányosságok kiküszöbölésével, és úgy bíráljunk - ha kell, tanítsunk - hogy közben tiszteljük a másikban az EMBERT. Aztán írjon, ki-ki kedvére, és ha már megosztotta másokkal írásait, fogadja a jó szándékú gondolatokat - akár, ha bírálóak is, de emberi hangon szólnak - maga is Emberként. Bár kétoldalú a dolog, mégis nagyon egyszerű, és kiválóan működhet.
Az pedig, hogy mi az igazi alkotás, lehet - sőt, legyen - (építő)vita tárgya - miért ne? Elmondhatatlanul sokat tanulhatunk mások nézeteiből, gondolataiból, véleményéből, - tegyük hát alázattal - hiszen talán nincs a világon irodalmár, aki pontosan meghatározná a vers, vagy alkotás egyértelmű szabályait, értékeit, ismérveit.
S hogy tiszteljük nagyjainkat, olvassunk sokat - és ne csak az Interneten - ez is nagyon fontos. Ha valaki írásra adja a fejét - semmi nem menti bizonyos alapszabályok és az írott szó általi felelősség alól.
Mindezeket elsősorban azért írtam le, mert magam is ezt tanulom. Alázattal, szeretettel, bukdácsolva, de mindenképpen hálás örömmel. Életörömmel! S alázattal, szeretettel, örömmel fogadok eztán is minden véleményt, gondolatot, bírálatot, kritikát - legyen az épp oly amatőr, mint amilyen amatőr magam is vagyok, és valószínű, maradok. Nem ez a lényeg, hanem talán annyi: élni a lehetőségekkel - és élni hagyni másokat is…
Őszinte tisztelettel és szeretettel kérem, ne hagyjuk, hogy elhatalmasodjon a szépre való hajlam, törekvés helyett a gáncsoskodás, a harag, a gyűlölködés. Apró, pici jót tegyünk valamennyien, a tőlünk telhető legjobb tudásunk szerint. Szerintem ez (is) szeretet - nem is akármilyen.
Íme, egy örökre belém ívódott, régi üzenet Mészáros Viktortól, akitől sokat tanultam (bár alig ismerem), és hálás vagyok minden szaváért, leírt soráért, amit olvashattam,
és megkövetem ezúton is, hogy egyik versében leírt gondolatai – vershez talán ma még csak hasonló formában közzétett – további gondolatokra késztettek engem is.
(a versre egyébként éppen egy fent említett irodalmi portálon, a hozzászólások között találtam, és azóta szerencsére a költő egyik verseskötetét is a kezemben tarthatom)
„Talán a hang, talán a szó,
talán a vers tör át a félelem falán
talán az értelem rideg telén
a szóvarázs, a vers,
a költemény talál utat
fagyott szívek felé,
s ha gyűlölet, harag
nem áll elé, szomor-szelíd
szavam lehet talán levél
az Isten íróasztalán
- de fel ne bontsd, Uram!”
(Mészáros Viktor
2007.)
Köszönöm a Tanítványi Láncolat főszerkesztőjének, kritikusának és szerzőinek, nemkülönben olvasóinak, hogy az említett közösségben tényleg értékes segítséget és tartalmas (irodalmi, művészeti) élményt kaphatok, és kaphat – hűen a portál nevéhez – bárki, aki ilyesmire vágyik.
Tanuljunk hát egymástól, éljünk a virtuális világ-adta lehetőségekkel, és ne visszaéljünk!
Végül – saját verspróbálkozásom, Mészáros Viktor gondolataira asszociálva:
talán a vers
talán a gondolat
- a szép -
talán a vers segít
értelmes lét
felé
talán az út során kinyújtott
kéz
talán a csend-vajúdta
hang
becéz
talán
majd villanó remény
pislanó fény fakad
s nem rettent rút harag
szivárvány-lelkeket
ha majd a csend
szökik
nyomában halkan
hang halad
utat talál
bekopog zord
szívek falán
talán
a
vers
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése