Épp hazafelé tartottam, mikor eleredt az eső. Ebben alapvetően ugye semmi érdekes nincs – sokakkal, sokszor előfordult már -, egészen addig, míg fel nem fedez benne az ember valami említésre méltót. (Lássuk, hogyan is születik a gondolat...)
Jelen esetben, bár az eső zuhogott, eközben ragyogóan sütött a nap. De ez most nem kap semmilyen lírai szépséget, mert hát megírták már ezt sokan és sokszor. A lényeg, hogy mondják: „Fordítsd az arcod a nap felé és minden árnyék mögéd kerül”. Most azonban nem tettem így, ennek pedig egyetlen oka, a nézőpont. Mert ha továbbra is általánosan tekintettem körbe rájöttem, hogy bár a nap mögöttem süt, ez csak még jobban kiemeli a felismerést, hogy bár előttem minden csupa ború, azért mindig van reménysugár… (Jobban esett szembe nézni ezzel a felfogással, mintsem egyszerűen hátat fordítani a sötétnek… És bár ez csak felmerült bennem, az hogy szavakba is öntöm talán aggasztó, úgyhogy… Figyelem drága Olvasó, fogd be a füled, mert elkezdtem csacsogni!)
Ez a gondolatsor felidézett egy emléket. A napokban valaki azt mondta rólam: „…soha semmi panasz…” Merthogy sosem hall panaszkodni… Pedig, ha tudná…! Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy ő azon kevesek egyike, akinek kimondottan jól esne „elsírni” a fájdalmaimat. De miért nem teszem? Hát ennek több oka is lehetséges. Vegyük csak végig, mi is történne, ha mégis kicsit panaszkodnék:
- Egy részt utálnám magam, mert nem szeretek panaszkodni. Mindenkinek van elég baja, miért terheljem az enyémekkel is?
- Figyelembe vehetném, hogy esetleg pont ő az, aki segíthetne, de általában az ember csak a megoldhatatlan gondokat fájlalja igazán, tehát felmerülhet benne a rosszérzés, hogy nem tud segíteni. Ezt sem szeretném.
- A gondok gondot szülnek. Az emberek képesek az átérzésre. Tehát nem szívesen emlékeztetném a saját bajaira is.
- De ha mindezek nem is kerülnek előtérbe, a tény mindenképp fontos: túl sok időt vesz el attól a kérdéstől: Te hogy vagy?...
Tehát mivel ő egy olyan személy, aki figyelmet szentel a gondjaimnak… így nem akarom, hogy még közelebbről meg kelljen ismernie ezt a fogalmat: gond.
És itt jutottam el a végső gondolathoz. Ugyanez az ember használta a kifejezést: „virtuális barát”. Megközelítőleg 35 perc az út hazáig, ebből a bevezető gondolatmenet és előtte a napsütés szépsége úgy nagyjából 5 percet foglalt le. Tehát 30 percem volt arra, hogy szétboncoljam ezt a kifejezést… Súlyozzuk ezt a két szót… Mérlegeljük őket, és végül kijelenthetjük, hogy az első felét nyugodtan félresöpörhetjük. Nem számít. Mert a barát az barát. Ennek a szónak alapvetően súlya van anélkül is, hogy fogalmat, vagy magyarázatot kapna. Mindenki tudja, mit jelent, tisztában van a jelentőségével. Mert ismerősünk lehet akár több ezer is, a mai világban ez különösen nem okoz problémát… Azonban, hogy hány barátom van? Utána számoljak? Utána számoltok?
Sokkal, sokkal kevesebb ember van, akiről tudom, hogy ha megrettenve hátralépek, biztosan ott van. Mindig ott van… Akárhányszor is van szükség rá… Nem számolja.
Ez az illető igen csak alulbecsülte a „virtuális barát” jelentését. Talán rosszul mérlegelte a szavakat. Teljesen mindegy, hol, mikor, milyen körülmény hatására válik valaki baráttá. Tapasztalatom szerint még az idő sem befolyásolja… kellhet tíz év, hogy rájöjjünk, amit annak hittünk, mégse a legjobb barátság. És rádöbbenhetünk 2 hét leforgása alatt, hogy akit megismertünk igenis pótolhatatlan része az életünknek.
Szóval virtualitás ide vagy oda, én tudom, ha megriadva hátralépek, ő ott lesz, és bár nem nézhetek a szemébe mégis az első gondolata, ami elér: Hogy vagy? És én nem panaszkodom. Mert semmivel sem vesz el több energiát mosolyogva azt felelni: Képzeld, történt valami egészen jó…
De tekintsünk úgy erre a gondolatsorra, mintha papírra vetettem volna. Összetekerve egy palackba zárom, és a nagyvilágba dobom. Mert bárki is olvassa ezt el, találni fog egy személyt, akinek szól, akinek címezheti…
És az én Barátom (reményeim szerint), ha rálel erre a palackra, tudom, hogy meg fog szeppenni.
Talán még zavarba is jön, amit tagadhatatlanul élveznék...
De talán elmosolyodva hátradől… és újra mérlegel…
Jelen esetben, bár az eső zuhogott, eközben ragyogóan sütött a nap. De ez most nem kap semmilyen lírai szépséget, mert hát megírták már ezt sokan és sokszor. A lényeg, hogy mondják: „Fordítsd az arcod a nap felé és minden árnyék mögéd kerül”. Most azonban nem tettem így, ennek pedig egyetlen oka, a nézőpont. Mert ha továbbra is általánosan tekintettem körbe rájöttem, hogy bár a nap mögöttem süt, ez csak még jobban kiemeli a felismerést, hogy bár előttem minden csupa ború, azért mindig van reménysugár… (Jobban esett szembe nézni ezzel a felfogással, mintsem egyszerűen hátat fordítani a sötétnek… És bár ez csak felmerült bennem, az hogy szavakba is öntöm talán aggasztó, úgyhogy… Figyelem drága Olvasó, fogd be a füled, mert elkezdtem csacsogni!)
Ez a gondolatsor felidézett egy emléket. A napokban valaki azt mondta rólam: „…soha semmi panasz…” Merthogy sosem hall panaszkodni… Pedig, ha tudná…! Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy ő azon kevesek egyike, akinek kimondottan jól esne „elsírni” a fájdalmaimat. De miért nem teszem? Hát ennek több oka is lehetséges. Vegyük csak végig, mi is történne, ha mégis kicsit panaszkodnék:
- Egy részt utálnám magam, mert nem szeretek panaszkodni. Mindenkinek van elég baja, miért terheljem az enyémekkel is?
- Figyelembe vehetném, hogy esetleg pont ő az, aki segíthetne, de általában az ember csak a megoldhatatlan gondokat fájlalja igazán, tehát felmerülhet benne a rosszérzés, hogy nem tud segíteni. Ezt sem szeretném.
- A gondok gondot szülnek. Az emberek képesek az átérzésre. Tehát nem szívesen emlékeztetném a saját bajaira is.
- De ha mindezek nem is kerülnek előtérbe, a tény mindenképp fontos: túl sok időt vesz el attól a kérdéstől: Te hogy vagy?...
Tehát mivel ő egy olyan személy, aki figyelmet szentel a gondjaimnak… így nem akarom, hogy még közelebbről meg kelljen ismernie ezt a fogalmat: gond.
És itt jutottam el a végső gondolathoz. Ugyanez az ember használta a kifejezést: „virtuális barát”. Megközelítőleg 35 perc az út hazáig, ebből a bevezető gondolatmenet és előtte a napsütés szépsége úgy nagyjából 5 percet foglalt le. Tehát 30 percem volt arra, hogy szétboncoljam ezt a kifejezést… Súlyozzuk ezt a két szót… Mérlegeljük őket, és végül kijelenthetjük, hogy az első felét nyugodtan félresöpörhetjük. Nem számít. Mert a barát az barát. Ennek a szónak alapvetően súlya van anélkül is, hogy fogalmat, vagy magyarázatot kapna. Mindenki tudja, mit jelent, tisztában van a jelentőségével. Mert ismerősünk lehet akár több ezer is, a mai világban ez különösen nem okoz problémát… Azonban, hogy hány barátom van? Utána számoljak? Utána számoltok?
Sokkal, sokkal kevesebb ember van, akiről tudom, hogy ha megrettenve hátralépek, biztosan ott van. Mindig ott van… Akárhányszor is van szükség rá… Nem számolja.
Ez az illető igen csak alulbecsülte a „virtuális barát” jelentését. Talán rosszul mérlegelte a szavakat. Teljesen mindegy, hol, mikor, milyen körülmény hatására válik valaki baráttá. Tapasztalatom szerint még az idő sem befolyásolja… kellhet tíz év, hogy rájöjjünk, amit annak hittünk, mégse a legjobb barátság. És rádöbbenhetünk 2 hét leforgása alatt, hogy akit megismertünk igenis pótolhatatlan része az életünknek.
Szóval virtualitás ide vagy oda, én tudom, ha megriadva hátralépek, ő ott lesz, és bár nem nézhetek a szemébe mégis az első gondolata, ami elér: Hogy vagy? És én nem panaszkodom. Mert semmivel sem vesz el több energiát mosolyogva azt felelni: Képzeld, történt valami egészen jó…
De tekintsünk úgy erre a gondolatsorra, mintha papírra vetettem volna. Összetekerve egy palackba zárom, és a nagyvilágba dobom. Mert bárki is olvassa ezt el, találni fog egy személyt, akinek szól, akinek címezheti…
És az én Barátom (reményeim szerint), ha rálel erre a palackra, tudom, hogy meg fog szeppenni.
Talán még zavarba is jön, amit tagadhatatlanul élveznék...
De talán elmosolyodva hátradől… és újra mérlegel…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése