A Halál- szoros
Újra földet ért történetünk hőse, s karcolások nélkül úszta meg ezt a zuhanást is. Az emlékek, amelyek közben érték azonban élénken kavarogtak még egy ideig a fejében. Vörös haja egészen az arcába hullt, s a tó vize összemosott mindenféle színeket. Soha életében nem látott még ilyen színskálát maga előtt. Emlékezett régről felvetülő képekre, s összegződtek gondolataiban a különböző világok berögzült emlékfoszlányai. Szép volt így áttekinteni mindent, de fogalma sem volt, mennyi ideje kalandozhat már a valószínűtlennek tűnő, egészen varázslatos, és fölöttébb veszélyes helyek között. Az időérzékét már rég elvesztette, s nem tudta napok teltek el, vagy hetek esetleg hónapok. Már alig emlékezett arra a napra, amikor beleesett a Tündértóba, s először találkozott Pitypanggal. Elgondolkodott rajta, vajon épségben hazaért e azóta a kis tündér fi, és sikerült e megmenteni Zengőlillát.
Töprengéséből szárnyak suhogásai ébresztették föl, s az elterülő sötétség, amely rávetült, amint az óriási madár elrepült fölötte. Az esze azt súgta keressen menedéket, ám a szeme még gyönyörködött volna a tűzmadár lélegzetelállító tollazatában. Fenséges volt és már a puszta megjelenésével kivívta magának a tiszteletet. Elkábultságában mégis erőt vett magán, és berohant egy közeli, kopottas szikla hasadékába. Éppen akkora volt, hogy kényelmesen elfért ott, mintha csak neki találták volna ki. A madár átröppent egy boltívszerű kőképződmény alatt, majd egy szikla szoros között. Szárnyai súrolták az omladozó szirteket. Ahogy a madarat és a sziklákat bámulta, eszébe jutott a füzetlapon olvasott vers.
„Ott vagyok én, hova szoroson át
Vezet az út, valahová.”
„Tehát itt az út”- gondolta magában. Teljesen biztos volt benne, hogy jó felé tart, és azon nyomban megindult, hogy folytassa útját, s mivel már a madár is eltűnt semmi akadályt nem látott maga előtt. Amikor kilépett a hasadékból, színes gázokat látott feltörni a földből. Egyszerre egy nagy adag lila köd szállt az arcába, és pár pillanatig úgy érezte megszűnik létezni, végtelenül könnyű a teste, és csak sodródik, amerre a szél viszi. Nyugodt volt és elégedett. Amint a köd eloszlott körüle, azonnal visszatért ítélőképessége. „Te jó isten, mi volt ez?”- tűnődött magánban elborzadva. Alig, hogy átgondolta a történteket egy újabb adag sárga füst ömlött köré, s amint beszippantotta, azonnal eluralkodott rajta egy érzés, ami az irigységhez volt hasonlatos. Hirtelen mindent akart, amit csak megpillantott, s arra vágyott, hogy más ne birtokoljon semmit e világon. Az újabb levegővétel már tiszta és oxigén dús volt. Mély levegőt vett, majd az utolsó cseppig kipréselte a tüdejéből, nehogy maradjon valami is ezekből a furcsa színes gázokból. Az arca elé tette a kezét és úgy próbált áttörni a gejzírként feltörő gőzök között. El is jutott egészen a hegy lábáig, ahol azonban megtorpant, amint meglátta a magasban örvénylő fekete füstöt. Vajon az is olyan lehet, mint a többi? Nem tudott dűlőre jutni ebben a kérdésben. Könnyedén felkapaszkodott az egyik sziklás hegy oldalán, s kisebb nehézségek árán eljutott egészen az útirányt jelző szorosig. Áthaladt rajta, majd egy suttogás ütött meg a fülét. Olyna volt mintha a repedések közül jönne: „ Halál… halál…A Halál – szoroshoz értél. Vár e rád vajon a halál?” Ezektől hangoktól még a hideg is kirázta a lányt és kerek, elkeseredett szemekkel bámulta a kopottas messzeséget. Megdermesztette a vért az ereiben ez a fület tépő, szinte sikoltó hang, amely a suttogás hangerejére korlátozódott. Bele sem akart gondolni mekkora robajjal törne ki ez a sikoltás, ha elég hangos lehetne. Nem akarta tudni mi lehet az, csak követte az utasítást, a szoroson át, fel, fel egészen a szürke, gomolygó gázok rengetegéig. Amikor elérte a felhőket, azok megint nagy irammal beáramlottam a tüdejébe, és elborították az agyát. Olyan dolgokat látott, amelyeket egyszer már megélt, csak éppen nem szívesen emlékszik vissza rájuk, s már csak a felidézett képeik is iszonyatos erővel felszaggatják a begyógyult hegeket. A múlt keserű, szívet tépő emlékei voltak ezek, keveredve szomorúsággal, magánnyal, meg nem értettséggel és csalódottsággal. Legalább egy tucat álnok ember hamis képe vetült elé, s egyre kevésbé bírta már a megpróbáltatást. Egyenként is nehéz volt elviselni mindezt, így egyszerre pedig már fölülmúlt minden gyötrelmet. A lelke mélyén tudta már miért Halál- szoros ez a hely, hiszen mindennél jobban vágyott rá, hogy leugorjon, mindennél jobban meg akart halni, és teljesen elvesztette az eszét a rengeteg fájdalomtól. A keserűség szinte fizikai sérülésekként jelent meg a tudatában. Menekülni akart, de s szürke, gomolygó füst egyre mélyebbre ásta magát a tüdejében. Ekkor hirtelen feltámadt a szél, és amennyire lehetett, megtisztította Bea körül a levegőt, majd elűzte a halált hozó szürkeséget. „Menj tovább! Itt vagyok veled, már közel jársz!” – simogatta a fülét a megszokott, lágy dallam. A lány erőt vett magán és utolsó idegszálával is csak az előrejutásra koncentrált. A hegy azonban innen még igen magasnak tetszett, márpedig ha megérzései nem csalnak, a boldogság a hegy csúcsán vár majd rá.
A halált hozó érzés többször kerítette hatalmába, mint korábban, ám mégis sikerült erőfeszítések árán legyőznie a sötét gőzök hatalmát. Közeledve a hegy csúcsa felé, már érezte, minden idegszála tudta hogy fenn valami különlegesre fog találni, vagy legalábbis a hang forrására. Biztosra vette, hogy egy jelnek lennie kell valahol, mert ha nincs, hát nem tudja merre illetve hogyan tovább. Meddig kell még vajon gyalogolnia és hány világ vár még rá? Jobb gondolatok híján ezek kavarogtak a fejében, hiszen folyton csak ez foglalkoztatta. Lehet, hogy a sziklaoromnak igaza volt, és nincs boldogság, lehet, hogy Narcissza sem tévedett, amikor kételkedett ezen érzés meglétében. Lehet, hogy mégiscsak nekik van igazuk? A hegy egyre csak magasabbnak tűnt és a helyzet pedig egyre kilátástalanabbnak. Amikor már elvesztette végső reményét is, és lerogyott a hegyoldalban, talált egy virágot, ami hajladozott a szélben, mivel az, ezekben a magasságokban már nagy erővel bírt. Hol jobbra, hol balra dőlt, de folyton próbált úgy dőlni, hogy el ne törjön, vagy le ne tépje a szél a szirmait. A kis növényben még van remény a szebb életre, s a napsütésre egyaránt. Mindig maradnia kell reménynek. Ekkor ismét felcsendültek a mámorító hangok, és buzdították Beát a továbbhaladásra. „ Nem állhatsz meg! Nem adhatod fel! Ki kell tartanod!” És a lány fölállt, tovább folytatta, és kitartásának eredményeképpen egy egészen csodás, újvilág tárult a szemei elé, alig pár percen belül. Villámok rengetege borította be az eget, ám hangjukat nem lehetett hallani, és nem érték el a hegy csúcsát sem, csak a magasban kergetőztek. Némelyik körkörösen, vagy csigavonalban futott végig a sötét égbolton, mások pedig egyenesen szelték át azt. Körbefordult, hogy mindent lásson, majd egyszerre az a mámorító hang újra eljutott a tudatába, és megnyugvást diktált az ereibe. „ Megtaláltál! Itt vagyok!” A lány becsukta a szemeit és élvezte a pillanatot. Várta, hogy vége legyen, vagy örökké tartson, valamelyiknek be kellett következnie. „Merre vagy?” – suttogta átszellemülten a semmibe, és az egész testét árjárta a szél, simogató fuvallata, mely beleférkőzött az élénkvörös hajszálai közé, és csiklandozta a füleit.
- Itt vagyok!- susogta a szél.
- Na és merre menjek?- kérdezte a lány.
- Már nem kell tovább menned.
- Nem?
- Célba értél.
- Valóban? Honnan tudhatnám?
- Nem érzed, hogy megtaláltad?
- A boldogságot?
- Amit kerestél.
- De, úgy tudtam veled is találkozom.
- Épp azt teszed.
- De te nem vagy itt!
- Sosem tudhatod, mi van a hátad mögött. Nem?
- Tessék?
- Fordulj meg!
A lány megfordult és ott állt előtte a testet öltött csoda, melyre ránézve már tudta, hogy jó helyen jár, és itt ezen a helyen, megtalálta a boldogságot. Legalábbis annak forrását. Elé tárult kék világoskék szempár, amely kacéran kacsintott Bea ugyancsak kék szemeibe. A lány elpirult, a zavarba jött már csak e szemek láttán, s halk alig hallható hangon köszönt valamit, legalábbis próbált, de a hangok nem engedelmeskedtek az ő akaratának. Így hát jobban megszemlélte az előtte álló alakot, és amint tekintete elsiklott a szempár fölött észrevette, hogy egy tökéletes férfi áll előtte, akinek a teste áttetsző és csillogó, legalábbis azokon a részeken, amelyeket nem borított ruha. A karjain határozottan látszott, hogy tükörsimák. Amikor megérintette, azonnal rájött miért, hiszen jégből volt az egész test. A lány hátrarántotta a kezeit, ugyanis érintése nyomás vízcseppek kezdtek gyöngyözni az álomszerű ideál karjain.
- Itt vagy, de mégsem lehetsz az enyém! Hát miféle boldogság ez?
Az arc mosolyba szaladt, és a lány elmélázott vonásain, és nem hitte el, hogy létezik olyan dolog, ami ennyire tökéletes, és átvezette a bonyolult és veszélyes világok tengerén…
Újra földet ért történetünk hőse, s karcolások nélkül úszta meg ezt a zuhanást is. Az emlékek, amelyek közben érték azonban élénken kavarogtak még egy ideig a fejében. Vörös haja egészen az arcába hullt, s a tó vize összemosott mindenféle színeket. Soha életében nem látott még ilyen színskálát maga előtt. Emlékezett régről felvetülő képekre, s összegződtek gondolataiban a különböző világok berögzült emlékfoszlányai. Szép volt így áttekinteni mindent, de fogalma sem volt, mennyi ideje kalandozhat már a valószínűtlennek tűnő, egészen varázslatos, és fölöttébb veszélyes helyek között. Az időérzékét már rég elvesztette, s nem tudta napok teltek el, vagy hetek esetleg hónapok. Már alig emlékezett arra a napra, amikor beleesett a Tündértóba, s először találkozott Pitypanggal. Elgondolkodott rajta, vajon épségben hazaért e azóta a kis tündér fi, és sikerült e megmenteni Zengőlillát.
Töprengéséből szárnyak suhogásai ébresztették föl, s az elterülő sötétség, amely rávetült, amint az óriási madár elrepült fölötte. Az esze azt súgta keressen menedéket, ám a szeme még gyönyörködött volna a tűzmadár lélegzetelállító tollazatában. Fenséges volt és már a puszta megjelenésével kivívta magának a tiszteletet. Elkábultságában mégis erőt vett magán, és berohant egy közeli, kopottas szikla hasadékába. Éppen akkora volt, hogy kényelmesen elfért ott, mintha csak neki találták volna ki. A madár átröppent egy boltívszerű kőképződmény alatt, majd egy szikla szoros között. Szárnyai súrolták az omladozó szirteket. Ahogy a madarat és a sziklákat bámulta, eszébe jutott a füzetlapon olvasott vers.
„Ott vagyok én, hova szoroson át
Vezet az út, valahová.”
„Tehát itt az út”- gondolta magában. Teljesen biztos volt benne, hogy jó felé tart, és azon nyomban megindult, hogy folytassa útját, s mivel már a madár is eltűnt semmi akadályt nem látott maga előtt. Amikor kilépett a hasadékból, színes gázokat látott feltörni a földből. Egyszerre egy nagy adag lila köd szállt az arcába, és pár pillanatig úgy érezte megszűnik létezni, végtelenül könnyű a teste, és csak sodródik, amerre a szél viszi. Nyugodt volt és elégedett. Amint a köd eloszlott körüle, azonnal visszatért ítélőképessége. „Te jó isten, mi volt ez?”- tűnődött magánban elborzadva. Alig, hogy átgondolta a történteket egy újabb adag sárga füst ömlött köré, s amint beszippantotta, azonnal eluralkodott rajta egy érzés, ami az irigységhez volt hasonlatos. Hirtelen mindent akart, amit csak megpillantott, s arra vágyott, hogy más ne birtokoljon semmit e világon. Az újabb levegővétel már tiszta és oxigén dús volt. Mély levegőt vett, majd az utolsó cseppig kipréselte a tüdejéből, nehogy maradjon valami is ezekből a furcsa színes gázokból. Az arca elé tette a kezét és úgy próbált áttörni a gejzírként feltörő gőzök között. El is jutott egészen a hegy lábáig, ahol azonban megtorpant, amint meglátta a magasban örvénylő fekete füstöt. Vajon az is olyan lehet, mint a többi? Nem tudott dűlőre jutni ebben a kérdésben. Könnyedén felkapaszkodott az egyik sziklás hegy oldalán, s kisebb nehézségek árán eljutott egészen az útirányt jelző szorosig. Áthaladt rajta, majd egy suttogás ütött meg a fülét. Olyna volt mintha a repedések közül jönne: „ Halál… halál…A Halál – szoroshoz értél. Vár e rád vajon a halál?” Ezektől hangoktól még a hideg is kirázta a lányt és kerek, elkeseredett szemekkel bámulta a kopottas messzeséget. Megdermesztette a vért az ereiben ez a fület tépő, szinte sikoltó hang, amely a suttogás hangerejére korlátozódott. Bele sem akart gondolni mekkora robajjal törne ki ez a sikoltás, ha elég hangos lehetne. Nem akarta tudni mi lehet az, csak követte az utasítást, a szoroson át, fel, fel egészen a szürke, gomolygó gázok rengetegéig. Amikor elérte a felhőket, azok megint nagy irammal beáramlottam a tüdejébe, és elborították az agyát. Olyan dolgokat látott, amelyeket egyszer már megélt, csak éppen nem szívesen emlékszik vissza rájuk, s már csak a felidézett képeik is iszonyatos erővel felszaggatják a begyógyult hegeket. A múlt keserű, szívet tépő emlékei voltak ezek, keveredve szomorúsággal, magánnyal, meg nem értettséggel és csalódottsággal. Legalább egy tucat álnok ember hamis képe vetült elé, s egyre kevésbé bírta már a megpróbáltatást. Egyenként is nehéz volt elviselni mindezt, így egyszerre pedig már fölülmúlt minden gyötrelmet. A lelke mélyén tudta már miért Halál- szoros ez a hely, hiszen mindennél jobban vágyott rá, hogy leugorjon, mindennél jobban meg akart halni, és teljesen elvesztette az eszét a rengeteg fájdalomtól. A keserűség szinte fizikai sérülésekként jelent meg a tudatában. Menekülni akart, de s szürke, gomolygó füst egyre mélyebbre ásta magát a tüdejében. Ekkor hirtelen feltámadt a szél, és amennyire lehetett, megtisztította Bea körül a levegőt, majd elűzte a halált hozó szürkeséget. „Menj tovább! Itt vagyok veled, már közel jársz!” – simogatta a fülét a megszokott, lágy dallam. A lány erőt vett magán és utolsó idegszálával is csak az előrejutásra koncentrált. A hegy azonban innen még igen magasnak tetszett, márpedig ha megérzései nem csalnak, a boldogság a hegy csúcsán vár majd rá.
A halált hozó érzés többször kerítette hatalmába, mint korábban, ám mégis sikerült erőfeszítések árán legyőznie a sötét gőzök hatalmát. Közeledve a hegy csúcsa felé, már érezte, minden idegszála tudta hogy fenn valami különlegesre fog találni, vagy legalábbis a hang forrására. Biztosra vette, hogy egy jelnek lennie kell valahol, mert ha nincs, hát nem tudja merre illetve hogyan tovább. Meddig kell még vajon gyalogolnia és hány világ vár még rá? Jobb gondolatok híján ezek kavarogtak a fejében, hiszen folyton csak ez foglalkoztatta. Lehet, hogy a sziklaoromnak igaza volt, és nincs boldogság, lehet, hogy Narcissza sem tévedett, amikor kételkedett ezen érzés meglétében. Lehet, hogy mégiscsak nekik van igazuk? A hegy egyre csak magasabbnak tűnt és a helyzet pedig egyre kilátástalanabbnak. Amikor már elvesztette végső reményét is, és lerogyott a hegyoldalban, talált egy virágot, ami hajladozott a szélben, mivel az, ezekben a magasságokban már nagy erővel bírt. Hol jobbra, hol balra dőlt, de folyton próbált úgy dőlni, hogy el ne törjön, vagy le ne tépje a szél a szirmait. A kis növényben még van remény a szebb életre, s a napsütésre egyaránt. Mindig maradnia kell reménynek. Ekkor ismét felcsendültek a mámorító hangok, és buzdították Beát a továbbhaladásra. „ Nem állhatsz meg! Nem adhatod fel! Ki kell tartanod!” És a lány fölállt, tovább folytatta, és kitartásának eredményeképpen egy egészen csodás, újvilág tárult a szemei elé, alig pár percen belül. Villámok rengetege borította be az eget, ám hangjukat nem lehetett hallani, és nem érték el a hegy csúcsát sem, csak a magasban kergetőztek. Némelyik körkörösen, vagy csigavonalban futott végig a sötét égbolton, mások pedig egyenesen szelték át azt. Körbefordult, hogy mindent lásson, majd egyszerre az a mámorító hang újra eljutott a tudatába, és megnyugvást diktált az ereibe. „ Megtaláltál! Itt vagyok!” A lány becsukta a szemeit és élvezte a pillanatot. Várta, hogy vége legyen, vagy örökké tartson, valamelyiknek be kellett következnie. „Merre vagy?” – suttogta átszellemülten a semmibe, és az egész testét árjárta a szél, simogató fuvallata, mely beleférkőzött az élénkvörös hajszálai közé, és csiklandozta a füleit.
- Itt vagyok!- susogta a szél.
- Na és merre menjek?- kérdezte a lány.
- Már nem kell tovább menned.
- Nem?
- Célba értél.
- Valóban? Honnan tudhatnám?
- Nem érzed, hogy megtaláltad?
- A boldogságot?
- Amit kerestél.
- De, úgy tudtam veled is találkozom.
- Épp azt teszed.
- De te nem vagy itt!
- Sosem tudhatod, mi van a hátad mögött. Nem?
- Tessék?
- Fordulj meg!
A lány megfordult és ott állt előtte a testet öltött csoda, melyre ránézve már tudta, hogy jó helyen jár, és itt ezen a helyen, megtalálta a boldogságot. Legalábbis annak forrását. Elé tárult kék világoskék szempár, amely kacéran kacsintott Bea ugyancsak kék szemeibe. A lány elpirult, a zavarba jött már csak e szemek láttán, s halk alig hallható hangon köszönt valamit, legalábbis próbált, de a hangok nem engedelmeskedtek az ő akaratának. Így hát jobban megszemlélte az előtte álló alakot, és amint tekintete elsiklott a szempár fölött észrevette, hogy egy tökéletes férfi áll előtte, akinek a teste áttetsző és csillogó, legalábbis azokon a részeken, amelyeket nem borított ruha. A karjain határozottan látszott, hogy tükörsimák. Amikor megérintette, azonnal rájött miért, hiszen jégből volt az egész test. A lány hátrarántotta a kezeit, ugyanis érintése nyomás vízcseppek kezdtek gyöngyözni az álomszerű ideál karjain.
- Itt vagy, de mégsem lehetsz az enyém! Hát miféle boldogság ez?
Az arc mosolyba szaladt, és a lány elmélázott vonásain, és nem hitte el, hogy létezik olyan dolog, ami ennyire tökéletes, és átvezette a bonyolult és veszélyes világok tengerén…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése