megszólalni tenger

szemében fénycsíkok kavarnak port   nap süt és hold ragyog
ez már nem az első reggel és nem az utolsó este hozadéka   majd

verssé párál a rettenet   a szeme száraz   sötét fénypászmák ülnek

a kisfiú tarka labdáján   rúgja   vonszolja   az este kékjébe vonja
elillant perceit   az idő   mint folyó ömlik átal az éveken   a ház
leomlott   a labda kidurrant   az utcát eltrelték   ő meg az íróasztalnál

ül    példázatokra futja erejéből alkonyattájt   minden tapintható   és
ujjának minden elvont   sziréna hangja húz el   a falak erei megremegnek

motívumkereső útján megjárja az erdőt   a hegyeket   a föld mélyebb pontjait

és belülről   belülről zengenek a nagy szavak   a lakás   a szoba lehetne labor

tisztaság veszi körül   tollak   székek   minden a helyén   áttekinthető rend

jegyzetek élükre állítva   ahogy lenniük kell   ahogy nem fontos   görcs a

kézben   a papír gúnyosan kacag   a fal elsápad   a szoba rendelő   labor lesz

tehát   a költészet csődje az előszobában leveszi a cipőjét    könyvek   mint

angyalok kinyitatlanul   ő nincs bennük  csak a szél és értelmetlen lármák

visszhangjai   az asztalnál ül felhúzott lábbal   magas forró izomlázban   nem

talált   semmit nem talált   se kint   se bent   maga elé néz   hallgat   megszólalni tenger