Lefújja a port, az évek-évtizedek során rárakódott makacsabbját levakargatja, megdörzsöli a lámpást és vár. Így tesz az ember, aki önéletéről ír. Én legalábbis ezt tettem.
A szószátyárkodás hatalmába vetett tétova hittel engedtem szabadon szellemeimet – megannyi tanulság nélküli, bátortalan történetet, legfőképpen abban bízva, hogy segítenek rajtam. Segítettek. Megérdemlik a szabadságot, megdolgoztak érte. Jóságos dzsinnjeim itt keringenek hát körülöttem, élvezik függetlenségüket, porhüvelyük kifényesített lámpásai pedig a lábamnál hevernek a finom padlásporban. Én persze tudom, hogy ennek a függetlenségnek ára van. Mert akad még itt a padlaton jónéhány méregfiola, amelyeket felnyitni szigorúan tilalmas. Ha az ember óvatosan beléjük pillant, a vegytiszta igazság vicsorog vissza rá. Gonoszság, galádság, gazemberség lakozik bennük, miképpen bennem is, aki a legtöbbjüket elkövettem. A maradékot pedig ellenem követték el ők, akiket valaha szerettem. Ezekről a dolgokról leginkább ezért nem beszélhetek.
Henry David Thoreau azt mondja, hogy nem látott nagyobb gazembert önmagánál. Ezért nincs joga az ítélkezéshez. Nem tudhatom, hogy Thoreaunak hány démonnal teli palackja volt, azt viszont biztosan tudom, nekem mennyi van. Bőven elegendő ahhoz, hogy egyetértsek vele.
A szék, amelyen ülök, örök időktől fogva ugyanezen a helyen áll, nem mozdítottam rajta egy centimétert sem. Ha elmozdítanám, négy lábának nyoma tisztán kivehető lenne a porban. Amikor magányra vágyom, feljövök ide. A gerendák pedáns párhuzamát, a tetőlécek markáns merőlegét bámulom, néha órákig. Van még egy lámpásom, dörzsöletlen, „Apám halála” – ez áll rajta.
1992. január 27.
Huszonhárom éves voltam. Apám kórházban. Várandós feleségemmel akkor is veszekedtünk éppen, amikor anyám nagynénémmel együtt megjelent az ajtóban.
– Apád meghalt – mondta valamelyikük.
Kiugrottam az ajtón, futottam le a harmadikról, a franc se tudja miért; mi után vagy mi elől, ki a higanygőzlámpás lakótelepi éjszakába, az enyéim pedig a nyomomban. Nem tudom, hogy bírták, de jöttek. Elöl a terhes, aztán a két öregecske. Arra gondoltam, milyen ironikus, hogy életemben először három nő fut utánam egyszerre, és megálltam. A feleségem odaszaladt hozzám, és akkor láttam utoljára részvétet, együttérzést, szeretetet megcsillanni a szemében. Több mint két évig éltünk még együtt, hogy hogyan, arról nem beszélhetek. Már csak azért sem, mert a három nő tulajdonképpen négy volt. Fél év múlva megszületett első lányom.
Recseg a szék alattam, talán meg kellene javítanom, de elmozdítanom nem szabad. Leteszem a kiürült lámpást a többi közé. Helyre kis csapat, mondhatom. Büszke vagyok rájuk. Ennek ellenére nem ők, hanem fólsavval telt méregfioláim tettek azzá, ami vagyok. És őszintén remélem, hogy valaha szeretett, megbántott és megbántó érintettjeimmel nem ez a helyzet.
Megpróbálom most összeöntögetni a maradék olajat lámpásaim aljáról. Olcsó reklámgyújtómmal kezemben talán sikerül legalább az egyiket rábírni arra, amire valójában való volna...
A szószátyárkodás hatalmába vetett tétova hittel engedtem szabadon szellemeimet – megannyi tanulság nélküli, bátortalan történetet, legfőképpen abban bízva, hogy segítenek rajtam. Segítettek. Megérdemlik a szabadságot, megdolgoztak érte. Jóságos dzsinnjeim itt keringenek hát körülöttem, élvezik függetlenségüket, porhüvelyük kifényesített lámpásai pedig a lábamnál hevernek a finom padlásporban. Én persze tudom, hogy ennek a függetlenségnek ára van. Mert akad még itt a padlaton jónéhány méregfiola, amelyeket felnyitni szigorúan tilalmas. Ha az ember óvatosan beléjük pillant, a vegytiszta igazság vicsorog vissza rá. Gonoszság, galádság, gazemberség lakozik bennük, miképpen bennem is, aki a legtöbbjüket elkövettem. A maradékot pedig ellenem követték el ők, akiket valaha szerettem. Ezekről a dolgokról leginkább ezért nem beszélhetek.
Henry David Thoreau azt mondja, hogy nem látott nagyobb gazembert önmagánál. Ezért nincs joga az ítélkezéshez. Nem tudhatom, hogy Thoreaunak hány démonnal teli palackja volt, azt viszont biztosan tudom, nekem mennyi van. Bőven elegendő ahhoz, hogy egyetértsek vele.
A szék, amelyen ülök, örök időktől fogva ugyanezen a helyen áll, nem mozdítottam rajta egy centimétert sem. Ha elmozdítanám, négy lábának nyoma tisztán kivehető lenne a porban. Amikor magányra vágyom, feljövök ide. A gerendák pedáns párhuzamát, a tetőlécek markáns merőlegét bámulom, néha órákig. Van még egy lámpásom, dörzsöletlen, „Apám halála” – ez áll rajta.
1992. január 27.
Huszonhárom éves voltam. Apám kórházban. Várandós feleségemmel akkor is veszekedtünk éppen, amikor anyám nagynénémmel együtt megjelent az ajtóban.
– Apád meghalt – mondta valamelyikük.
Kiugrottam az ajtón, futottam le a harmadikról, a franc se tudja miért; mi után vagy mi elől, ki a higanygőzlámpás lakótelepi éjszakába, az enyéim pedig a nyomomban. Nem tudom, hogy bírták, de jöttek. Elöl a terhes, aztán a két öregecske. Arra gondoltam, milyen ironikus, hogy életemben először három nő fut utánam egyszerre, és megálltam. A feleségem odaszaladt hozzám, és akkor láttam utoljára részvétet, együttérzést, szeretetet megcsillanni a szemében. Több mint két évig éltünk még együtt, hogy hogyan, arról nem beszélhetek. Már csak azért sem, mert a három nő tulajdonképpen négy volt. Fél év múlva megszületett első lányom.
Recseg a szék alattam, talán meg kellene javítanom, de elmozdítanom nem szabad. Leteszem a kiürült lámpást a többi közé. Helyre kis csapat, mondhatom. Büszke vagyok rájuk. Ennek ellenére nem ők, hanem fólsavval telt méregfioláim tettek azzá, ami vagyok. És őszintén remélem, hogy valaha szeretett, megbántott és megbántó érintettjeimmel nem ez a helyzet.
Megpróbálom most összeöntögetni a maradék olajat lámpásaim aljáról. Olcsó reklámgyújtómmal kezemben talán sikerül legalább az egyiket rábírni arra, amire valójában való volna...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése