Nem ezt az életet kértem én,
s talán majd megbocsát az Isten,
áhítatom amiért elvetélt,
és csillogó angyalhaj sincsen
képzeletemben,
ha néha még álmodni merek
derűs, szép, földi életet.
Pokol a lét itt köröttem,
s míg bűn és félelem jár
karöltve erre feslett-cédán,
évre év borul, foszlón,
némán − az Idő ártatlan kínján
a zöldülő tavasz sem
enyhít sokat már.
Fekélyes lábnyomán
− mint kéjsóvár átkozott
tiltott vágy után −
oson a világ dúlt szégyene:
fény elől bujkál.
Feloldozás
és megbocsátás helyett
csak kín és gyötrelem
terem a meddő lelkeken,
− mint száraz fűcsomók
megperzselt réteken –
sivár, élettelen lélekkel
csupán túléli létét az ember
a beteg, kihűlt világban,
ahol már testvér, s barát is
egymásnak idegen:
az üresen múló nappalokra
ájultan hulló, fénytelen
éjszakák várják, hogy végül
örök sötétben együtt járják
a lét halálos, lassú, végső táncát.
Pokol ez itt, reménytelen,
halott tetem. Föld és ég
együtt jajong velem.
Ha néha égi angyalokról
álmodok, köröttem csapzott szárnnyal
némán mind zokog.
Közülük egy, csupán, ki biztat még,
és mosolyog.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése