Ámbár kritikusi kinevezésem nemegész egy évvel ezelőtt történt annak alapján, amit fiatalkoromban műveltem, eme röpke idő alatt számos érdekes helyzetnek voltam szemtanúja, olykor alanya. Ezeket a helyzeteket jelen írásomban nem kívánom megosztani az olvasóközönséggel, inkább azokat a példákat szeretném felhozni, amelyek nemesek és valóban rejtenek mondanivalót, abban a reményben, hogy az olvasók látni fogják, megtanulják: a kritikus nem az alkotó és alkotásaik fölé szeretné magát helyezni, mert ha ez így volna, az irodalmi tankönyvek többnyire a kritikusokról szólnának, holott egyetlenegy korból sem tűnt ki annyi szépirodalmi kritikus, mint alkotó, akiről az iskolákban tanítanának.
Legelőször egy kiváló példából indulnék ki, amely a kezdeti viszontagságok ellenére nagyon jó eredményt hozott nem csupán nekem, de az általam bírált alkotónak is, akinek munkásságát anno bírálati nagyítóm alá vetettem. Kamaszkorunk vége felé történt mindez, tehát nem néhány évvel, hanem néhány évtizeddel ezelőtt.
Törékeny időszakot éltünk akkor, az illető épphogy elindult volna művészi pályáján, jómagam még nem voltam rendszeresen publikáló kritikus, tehát egyikőnk sem mondhatta magáról azt, hogy tudja, mit csinál, csak tettük a dolgunkat és reménykedtünk, hogy jól tesszük. Az ismerősöm felkerestetett, s megkért, írjak bírálatot munkásságáról, mire figyelmeztettem, hogy figyelmen kívül fogom hagyni azt a tényt, hogy róla van szó, kritikámban kimondottan a munkásságára fogok koncentrálni s az átlagos néző naivitásával fogalmazom meg véleményem, amely ámbár nem mindig fogja követni az elméleteket, inkább impresszióimról adok majd hangot, a kellő tárgyilagossághoz szükséges elméletekről szóló könyveim rendelkezésemre állnak, tehát nem fogunk sem ő, sem én nagyon tévelyegni. Az ismerősöm megörült ennek: végre egy aránylag tárgyilagos véleményt fog olvasni művészetéről.
Miután megtekintettem munkásságának egyik nagyszabású bemutatóját, megírtam a kezdetleges figyelemfelkeltő kritikámat, s ismerősöm ledöbbent rajta. Hiába kerestem, nem akart velem szóba állni – legalább három hónapig. Közös barátaink azonban kihasználták női mivoltomat, s más racionális indok vagy vitaindító gondolat híján, női létemre reagálva azonnal a buta liba jelzővel ruháztak fel, de az okostojást és a kiéhezett kancáét is megkaptam. Kicsit bántam, amiért nem voltam előzékeny, nem vettem figyelembe ismerősöm számtalan óráit, amit a művészetébe feccelt, de akár így olvastam, akár úgy, a kritikám helytálló volt. Néhány hónap elteltével egy másik közös ismerősünk személyes találkozásunk során elmondta, hogy teljesen jogosak voltak az észrevételeim, csakhogy a művésznek ez teljesen új dolog volt: tárgyilagos képet kapott munkásságáról, ami egyáltalán nem volt rossz, részletkérdéseket kellett csupán megoldania, ez viszont számára újabb izzadtságos hónapokat jelentett.
A sors úgy hozta, hogy évtizedeken keresztül ne találkozzak ezzel a művésszel. Néhány évvel ezelőtt azonban felbukkant, az internet segítségével, s döbbenten vettem észre, hogy kritikámat is publikálta weboldalán (ha jól emlékszem, az első kritikák között szerepelt, amit feltöltött honlapjára) holott anno sok támadás ért pont engem, aki fel lett kérve, hogy írjon, pont engem, aki nem magamtól tolakodott a rovatvezetőhöz, hogy nagy visszhangú cikket közöljek, pont engem, aki ez a hálátlan, részletes és figyelemigénylő munka helyett inkább egy novellát vagy egy röpke verset írt volna. Pont engem, aki miatt majdnem feladta álmait. Érdekes volt visszaolvasnom magam, s látnom őt, milyen és mekkora hatással voltam rá. Merthogy volt hatásom, az biztos. Nem kicsi, nem nagy, de volt. Végigkísértem munkásságát és mosolyogtam, örültem. Láttam, hogy kinőtte önmagát s ezt nem csak a barátai, de a szakma is elismerte. Valahogy megtudta, hogy érdeklődök a munkássága iránt, s több meghívót is kaptam munkatársaitól, de ezekre a meghívókra már nem reagáltam. Az én feladatom ott, akkor befejeződött. S mint kritikus, örültem, hogy nincs már rám szükség. Mert a kritikus akkor lesz igazán boldog, ha már nem kell szakmailag foglalkoznia az alkotásokkal, hanem olvasóként, közönségként élvezheti azokat, s visszatérhet eredeti szakmájához, ami nem más, mint – alkotás. S akkor lesz igazán boldog, ha nem kritikusi mivolta miatt kap meghívást egy-egy eseményre…
A másik példát, miért van annyi meg nem értettség a kritikusok és az alkotók között, pont a közvetlen környezetemben kialakult viták alapján értettem meg. Két érett, felnőtt ember, I., aki az irodalomelmélet terén is járatos kiváló újságíró, novellista volt és Zs., akadémikus, tanár, újságszerkesztő állandóan azon vitázott, hogy kinek mi a dolga, azaz mi a dolga az alkotónak és mi a dolga a művészettörténésznek, kritikusnak. Sajnos, nem tudtak dűlőre jutni, álláspontjaik merevek voltak. Számos vitájuknak voltam közvetett tanúja, amely viták megmérgezte kettejük alapviszonyát. I. szerint ugyan kell egy alapismeret, de – alkotó révén – nem az ő dolga megmagyaráznia a művét, vagy elhelyeznie magát, míg Zs. Szerint alapos irodalomelmélet nélkül írni ugyanazt jelenti, mint házat építeni alapok nélkül. Mindkettőnek igaza volt valahol és részben. Az alkotás fejlődés, tudatos fejlődés, mert ha nem az, akkor csak egy gondtalan és hasztalan időtöltés, ugyanakkor, amennyiben egy alkotó tüzetesebben kezd foglalkozni az irodalomelmélettel és az elméletek gyakorlati megvalósításával, lehet, hogy pont elveszíti magát az alkotói lendületét, egyedi hangnemét. Mindkét nézet szélsőséges volt, holott ha megértették volna, hogy szükségük van egymásra, sok szép, hasznos dolgot tudtak volna együtt, szülővárosuk irodalma halhatatlanságának kicsi asztalára helyezni.
Harmadik példám néhány még ma is sajgó, jó példa: kritikus ismerőseim a szerkesztőkkel, rovatvezetőkkel, kiadványfelelősökkel együtt temérdek órát fordítanak az alkotásokra és az alkotókra. Pályájukat nem minden esetben kezdték azonnal szerkesztőként stb., hanem – érdekes mód, a jelenlegi alkotók ezt elfelejtik – alkotóként! Valamilyen oknál fogva (s ez leginkább felkérés szokott lenni) a szerkesztő (rovatvezető, stb.) elkezd foglalkozni a felajánlott feladattal, s egyik napról a másikra átkerül a másik kategóriába, az (művészet)aktakukacokhoz… S ekkor már késő, mert elragad a tennivágy, a segítőkészség, támogatás, s fontosabbá kezdenek válni mások munkái a sajátainknál. Bújjuk a könyveket, elméleteket, kutatunk (olykor kétségbeesünk) s a legtöbb esetben sokkal mélyebbrehatóan foglalkozunk az alkotásokkal, mint amennyire maga az alkotójuk foglalkozott velük. Örülünk mások sikereinek, s ámbár elfelejtettek vagyunk, mi tudjuk, hogy segítségünkkel váltak azzá, amivé. Néha még van annyi időnk, hogy saját magunkra gondoljunk és írjunk néha egyet s mást, de messzemenően kevesebbet annál, mint amennyit tudnánk, ha nem foglalkoznánk mások munkásságával.
Tehát, a vérbeli és kellő szakmaisággal rendelkező (nem szenzációhajhász) kritikus a láthatatlan műhelyében egyfajta csiszolást végez az alkotásokon, amelyekből olykor drágakő is sikeredik. A kritikus más, meghatározott eszköztárak segítségével közelíti meg a műveket, mint megalkotójuk. Ezek az alkotások akkor válnak igazán halhatatlanokká, ha nem csak a megálmodójuknak, közönségének-olvasójának, de a szakmának, így a kritikusnak is megfelelnek. S eme cél érdekében mindenféleképpen nyitottságra és együttműködésre van szükség.
Legelőször egy kiváló példából indulnék ki, amely a kezdeti viszontagságok ellenére nagyon jó eredményt hozott nem csupán nekem, de az általam bírált alkotónak is, akinek munkásságát anno bírálati nagyítóm alá vetettem. Kamaszkorunk vége felé történt mindez, tehát nem néhány évvel, hanem néhány évtizeddel ezelőtt.
Törékeny időszakot éltünk akkor, az illető épphogy elindult volna művészi pályáján, jómagam még nem voltam rendszeresen publikáló kritikus, tehát egyikőnk sem mondhatta magáról azt, hogy tudja, mit csinál, csak tettük a dolgunkat és reménykedtünk, hogy jól tesszük. Az ismerősöm felkerestetett, s megkért, írjak bírálatot munkásságáról, mire figyelmeztettem, hogy figyelmen kívül fogom hagyni azt a tényt, hogy róla van szó, kritikámban kimondottan a munkásságára fogok koncentrálni s az átlagos néző naivitásával fogalmazom meg véleményem, amely ámbár nem mindig fogja követni az elméleteket, inkább impresszióimról adok majd hangot, a kellő tárgyilagossághoz szükséges elméletekről szóló könyveim rendelkezésemre állnak, tehát nem fogunk sem ő, sem én nagyon tévelyegni. Az ismerősöm megörült ennek: végre egy aránylag tárgyilagos véleményt fog olvasni művészetéről.
Miután megtekintettem munkásságának egyik nagyszabású bemutatóját, megírtam a kezdetleges figyelemfelkeltő kritikámat, s ismerősöm ledöbbent rajta. Hiába kerestem, nem akart velem szóba állni – legalább három hónapig. Közös barátaink azonban kihasználták női mivoltomat, s más racionális indok vagy vitaindító gondolat híján, női létemre reagálva azonnal a buta liba jelzővel ruháztak fel, de az okostojást és a kiéhezett kancáét is megkaptam. Kicsit bántam, amiért nem voltam előzékeny, nem vettem figyelembe ismerősöm számtalan óráit, amit a művészetébe feccelt, de akár így olvastam, akár úgy, a kritikám helytálló volt. Néhány hónap elteltével egy másik közös ismerősünk személyes találkozásunk során elmondta, hogy teljesen jogosak voltak az észrevételeim, csakhogy a művésznek ez teljesen új dolog volt: tárgyilagos képet kapott munkásságáról, ami egyáltalán nem volt rossz, részletkérdéseket kellett csupán megoldania, ez viszont számára újabb izzadtságos hónapokat jelentett.
A sors úgy hozta, hogy évtizedeken keresztül ne találkozzak ezzel a művésszel. Néhány évvel ezelőtt azonban felbukkant, az internet segítségével, s döbbenten vettem észre, hogy kritikámat is publikálta weboldalán (ha jól emlékszem, az első kritikák között szerepelt, amit feltöltött honlapjára) holott anno sok támadás ért pont engem, aki fel lett kérve, hogy írjon, pont engem, aki nem magamtól tolakodott a rovatvezetőhöz, hogy nagy visszhangú cikket közöljek, pont engem, aki ez a hálátlan, részletes és figyelemigénylő munka helyett inkább egy novellát vagy egy röpke verset írt volna. Pont engem, aki miatt majdnem feladta álmait. Érdekes volt visszaolvasnom magam, s látnom őt, milyen és mekkora hatással voltam rá. Merthogy volt hatásom, az biztos. Nem kicsi, nem nagy, de volt. Végigkísértem munkásságát és mosolyogtam, örültem. Láttam, hogy kinőtte önmagát s ezt nem csak a barátai, de a szakma is elismerte. Valahogy megtudta, hogy érdeklődök a munkássága iránt, s több meghívót is kaptam munkatársaitól, de ezekre a meghívókra már nem reagáltam. Az én feladatom ott, akkor befejeződött. S mint kritikus, örültem, hogy nincs már rám szükség. Mert a kritikus akkor lesz igazán boldog, ha már nem kell szakmailag foglalkoznia az alkotásokkal, hanem olvasóként, közönségként élvezheti azokat, s visszatérhet eredeti szakmájához, ami nem más, mint – alkotás. S akkor lesz igazán boldog, ha nem kritikusi mivolta miatt kap meghívást egy-egy eseményre…
A másik példát, miért van annyi meg nem értettség a kritikusok és az alkotók között, pont a közvetlen környezetemben kialakult viták alapján értettem meg. Két érett, felnőtt ember, I., aki az irodalomelmélet terén is járatos kiváló újságíró, novellista volt és Zs., akadémikus, tanár, újságszerkesztő állandóan azon vitázott, hogy kinek mi a dolga, azaz mi a dolga az alkotónak és mi a dolga a művészettörténésznek, kritikusnak. Sajnos, nem tudtak dűlőre jutni, álláspontjaik merevek voltak. Számos vitájuknak voltam közvetett tanúja, amely viták megmérgezte kettejük alapviszonyát. I. szerint ugyan kell egy alapismeret, de – alkotó révén – nem az ő dolga megmagyaráznia a művét, vagy elhelyeznie magát, míg Zs. Szerint alapos irodalomelmélet nélkül írni ugyanazt jelenti, mint házat építeni alapok nélkül. Mindkettőnek igaza volt valahol és részben. Az alkotás fejlődés, tudatos fejlődés, mert ha nem az, akkor csak egy gondtalan és hasztalan időtöltés, ugyanakkor, amennyiben egy alkotó tüzetesebben kezd foglalkozni az irodalomelmélettel és az elméletek gyakorlati megvalósításával, lehet, hogy pont elveszíti magát az alkotói lendületét, egyedi hangnemét. Mindkét nézet szélsőséges volt, holott ha megértették volna, hogy szükségük van egymásra, sok szép, hasznos dolgot tudtak volna együtt, szülővárosuk irodalma halhatatlanságának kicsi asztalára helyezni.
Harmadik példám néhány még ma is sajgó, jó példa: kritikus ismerőseim a szerkesztőkkel, rovatvezetőkkel, kiadványfelelősökkel együtt temérdek órát fordítanak az alkotásokra és az alkotókra. Pályájukat nem minden esetben kezdték azonnal szerkesztőként stb., hanem – érdekes mód, a jelenlegi alkotók ezt elfelejtik – alkotóként! Valamilyen oknál fogva (s ez leginkább felkérés szokott lenni) a szerkesztő (rovatvezető, stb.) elkezd foglalkozni a felajánlott feladattal, s egyik napról a másikra átkerül a másik kategóriába, az (művészet)aktakukacokhoz… S ekkor már késő, mert elragad a tennivágy, a segítőkészség, támogatás, s fontosabbá kezdenek válni mások munkái a sajátainknál. Bújjuk a könyveket, elméleteket, kutatunk (olykor kétségbeesünk) s a legtöbb esetben sokkal mélyebbrehatóan foglalkozunk az alkotásokkal, mint amennyire maga az alkotójuk foglalkozott velük. Örülünk mások sikereinek, s ámbár elfelejtettek vagyunk, mi tudjuk, hogy segítségünkkel váltak azzá, amivé. Néha még van annyi időnk, hogy saját magunkra gondoljunk és írjunk néha egyet s mást, de messzemenően kevesebbet annál, mint amennyit tudnánk, ha nem foglalkoznánk mások munkásságával.
Tehát, a vérbeli és kellő szakmaisággal rendelkező (nem szenzációhajhász) kritikus a láthatatlan műhelyében egyfajta csiszolást végez az alkotásokon, amelyekből olykor drágakő is sikeredik. A kritikus más, meghatározott eszköztárak segítségével közelíti meg a műveket, mint megalkotójuk. Ezek az alkotások akkor válnak igazán halhatatlanokká, ha nem csak a megálmodójuknak, közönségének-olvasójának, de a szakmának, így a kritikusnak is megfelelnek. S eme cél érdekében mindenféleképpen nyitottságra és együttműködésre van szükség.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése