Éjszaka

A vastag sötét égboltot percenként végighasította egy hatalmas villám, nappallá varázsolva az éjszaka lomha és lélektelen sötétségét.

Nem kísérte dörgés, fenyegetően, némán villant és száguldott végig a védtelen semmin.

A semmiből jött, erőszakosan vakítva lelket és szemet, a semmiben tűnve el, átadva a következő villámnak az eget.

Földöntúli jeges fénye bevilágította az alvó és dermedt világot, a lombok között megbúvó állatokban megfagyasztva reményt és hitet, kiirtva belőlük az álmot, kétessé téve az ébredést.

Lassan és nehézkesen megindult egy hűvös szellő, erősebben borzolva az ébredő fák lombjait. Mintha a villámok korbácsolnák a szelet, az egyre durvábban támadott, már tépte a zúgó levéltömeget, megmarkolva az öreg törzsek utolsókat reccsenő alakjait, a nehéz sóhajjal dőlő halott fák vaskos testét.

Mert minden véget ér egyszer, emlékké halványulnak a régi életek, megtrágyázva az erdő talaját, amiből kinőnek majd az új generációk, tele álmokkal és hittel.

Megeredtek az ég csatornái, könnyeikkel lemosva mindenről a port, felfrissítve életet, elbúcsúztatva a rengeteg erdő avarrá torzult emlékeit..

Már zúgott, dübörgött a vihar, egyre közeledtek a távoli dörrenések, hatalmas hordókat gurítottak, a láthatatlan égbolton.

Rettenetes ereje lenyűgözött testet és lelket.

Megnyíltak a pokol kapui, a kiömlő gonosz lelkek elárasztották a földet. Vijjogott, vonaglott és üvöltött a sötétség, a gyanúsan közeledő világvége mindenbe belemélyesztette hatalmas karmait.

Súlytalan testtel feküdt a hátán, a kis tisztás közepén.

Karjai, törzse mellett kinyújtva szorosan, lábai összezárva. Ég felé fordított arcán, csukott szemhéjain golyózáporként fröccsentek szét a vízcseppek.

Érezte, eggyé válik a természettel, része van a földindulásban, ő a vihar, a benne dúló indulatok keltette kataklizma, ami mindent elsodorhat ha akar.

Úgy érezte kiszállt testéből, és száguld a széllel. Tobzódott, megélte a testetlen erő, a mindenhatóság különös érzését.

Boldog volt.