Cigányok Fenékpusztán

Az elhagyott állomás puszta kövén aludtak,
nyűtt pléd volt takarójuk, párnájuk kő.
Álmodtak föld-ízű szerelmet
óvó lélegzet vigyázta frissen fonott kosarak
vesszőillatában.
Augusztus egén tömérdek csillagok hunyorogtak,
fönt valamivel – a római kori erődítmény
huszadik századdá vakolt törpe falai
lestek álmos idegenséggel
a sziporkázó kék burok felé,
idelent két férfi, s a két asszony
kutyák melegített nyugalma.
Iszonyú csönd volt.
A kőre kuporodott béke
szuszogta egykedvűen,
hogy ez itt talán már Európa,
huszonhét fokos Balatonvízzel,
kínlódó nyárral, emberteremtéssel.
Aludtak a cigányok.
Figyeltem őket vajúdó lelkiismerettel
- bent vetett ágy várt,
új asszonyom tápászkodó meleggel –
szemközt – fogadott barátom,
a kéttörzsű nyárfa
őrizte még a terjes, szép nappali árnyat.
Meleg volt, s kint, az elhagyott állomásépület
szalmazsák-kövén,
négy ember, s két kutya hevert, akár
az örökbe fogadott Magyarország.