Talpam alól...

Talpam alól elfolyik a sok nyom,
követhetetlen kuszaság,
hagytam magamból hátra káoszt,
ha már az élet pusztaság.

Ellenszegültem minden jó szónak,
önmagam alkottam törvényemet,
megcsináltam sodró vizemre
mélyben tartó örvényemet.

Hittem az ifjúság csemete erdő,
zöld lombbal megrakott, örökkön termő,
szabad, és rá visszanézni jó,
de csúf dolgaim nevetnek szembe
melyek csak a szemétre valók.

Vétkeztem korán, s szórtam
magamat szeletelve szét,
ki beszegte sorsom kendőjét
ollóval vágott, és vissza se' néz.

Maradtam földben, vízben, sárban,
megbújva kicsépelt kalászban,
akár a szomjas bolond bogár,
zümmögve esőcseppre vár.

Háromszor árvaság után,
ridegen mosolyog a nyár,
fekete páncélban a test,
elmúlt ki szivárványt keres.