Szürreális félpercesek 3.

1

Szembejössz magaddal az utcán. Figyeled, milyen sokat változtál az évek során. Egy darabig hezitálsz. Végül köszönés nélkül sietsz tovább.

2

Ráeszmélsz, hogy a lépcsőházban felejtetted a lépteidet. Rohansz ki az ajtón, hogy összeszedegesd őket, de túl késő, valaki rég megelőzött: egy ballonkabátos férfi feszegeti fel a padlóról lábnyomaidat, és tömi meg velük éhesen tátongó zsebét. Majd egyenest feléd fordul, és megindul az irányodba. Alighanem le akarja feszegetni a lábadról a maradék nyomokat is. Ijedten zárod magadra az ajtót.

3

Éjszaka, ébren fekve mindenféle érzések tülekednek benned. Mintha csak tarka tollú, piszkos galambok gyűlnének össze néhány száraz morzsa fölött. Reggel persze felköhögsz egy marék tollcsomót, s nekivágsz egy újabb napnak.

4

Betérsz a postára, és feladod csomagként tegnap este látott álmaidat. Fekete filctollal írod rá az oldalára, hogy törékeny, majd átadod egy sűrű szemöldökű postásnak, aki ránézve a feliratra hangosan felkacag, és egy erős mozdulattal áthajítja a dobozt a termen. Nagy csörrenéssel él földet, de furcsamód csúszik is tovább a padlón, be egy nyitott, raktár feliratú ajtón, ami éles csattanással záródik utána.

5

A lány bejárja az évek óta sötétségben tengődő családi ház nyirkos, pókhálós szobáit, és csókot lehel a lámpákra, melyek egyből felfénylenek és sárga színű világossággal öntik el a házat. Ahogy megtelnek fényességgel a szobák, a lány sorra fedezi fel rég nem látott családtagjait – a kanapén ülve, ágyban fekve, vagy a sarokban gubbasztva. Most látja csak, hogy megtört az arcuk a sok éves sötétség után. Keserű sírásba kezd, amikor tébolyult tekintetű, viasz bőrű szüleire és testvéreire néz. Könnyei aprócska, fénylő villanykörték: pukkanva törnek szét a földre esve, a fény pedig kiszökik belőlük, és apró csillagokká válnak az égen.

Mennyi távoli, meleg családi szoba pislákja ott a magasban!

6

Milyen ostobának is tartják azt a fát, amely az égbe nyúlik gyökereivel, lombja pedig a föld alatt terebélyesedik.

7

Kellemetlen helyzet, amikor leülsz végre tárgyalni szobád szemközti falával. Felhánytorgatja neked, mennyi közömbösség érte őt a sok-sok év alatt, míg téged szolgált. Lesütöd csak szemed, amikor közli, mennyire utálta ezt a munkát, amelynek során végig fogolyként érezte magát, és egy tapodtat sem haladt előre. Mielőtt bármit felelhetnél, egy határozott viszlátot köp, és csörtetve távozik. Te pedig, ugyan mi mást is tehetnél, gyönge válladra veszed a plafont. Lábad reszket az irdatlan súly alatt, és próbálsz megbékélni a gondolattal, hogy mától kezdve így fognak telni a napjaid.

8

Utazol, de ugyanazt a filmet vetítik a járaton: a hátrafelé szaladó táj végtelenített képsorát. Éveket öregedsz minden elsuhanó fával.

9

Egy épp olvasott könyvből titokban kilopkodod a betűket. Milyen jól fognak még ezek jönni – gondolod, és megszédít a lehetőség, hogy eztán úgy, olyan sorrendben rendezheted össze őket, amilyenben csak akarod. Végül persze jön valami erős szél, és kifújja ujjaid közül a sok betűt, hogy aztán messzi tájakra repítve, szétszórva ismeretlen földeken olyan szavakat rendezzen belőlük, amiket te sohasem akartál leírni.

10

Hirtelen félbeszakítja a lakásban terpeszkedő síri csöndet a zongora, ahogy nagy sóhajtással elpattan benne egy húr.

Mi ez a gyönyörű zene? – kapod fel a fejed frissen támadt boldogsággal, de már véget is ér a hangzat. Üvölt tovább a csönd, a házban pedig egy hangszer haldoklik titokban.