Pech...

A negyedik emeleti erkély, békésen sütkérezett a délutáni napsütésben.

Szellő sem rebbent, a korláton sorjázó virágok teljes pompájukban a fény felé fordítva kelyhüket, csak úgy szívták magukba a fényözön éltető erejét.

Időnként veréb érkezett, a tőlük megszokott tempóban, mint aki sosem ér rá semmire, csiripelt, megcsipkedte egyik másik növény leveleit, majd villámgyorsan távozott.

Ezek a verebek- dohogta egy muskátli, ennél hebehurgyább madár nincs is.

Ez szent igaz- válaszolta egy őszapóka kaktusz, aki pozsgás növénynek hirdette magát, mert meg volt győződve róla, hogy azaz elegancia csúcsa.

A békés délutánt, csak a kankalin hortyogása zavarta meg.

Ez őrület- fortyant fel egy ibolya. Ez ahányszor süti a nap, mindig elalszik.

Ez az évelőkre jellemző, évek alatt a mély szenilitás szintjére csúsznak le, szólni sem érdemes neki.

Nem probléma- szólt bele a beszélgetésbe egy majomkenyérfa.  Az utca zaja sokszorosa a horkolás ütötte zajnak, és mégsem zúgolódik ellene soha senki.

Belekötni a vén kankalinba, igazán bátor tett.

Elcsendesedtek a zsörtölődők, részben, mert a majomkenyérfa elég agresszív növény volt, na meg ő volt a gazdaasszony kedvence, amit ő is tudott.

A ragyogó fényár melengető ölelését még élvezetesebbé tette egy időnként arra suhanó langyos szellő, simogatásai, halk csókjai semmihez nem voltak foghatók.

Aztán az üvegajtó kinyílott, és megjelent Panna a zöld locsolókannájával, és szétlocsolta a növények között, éltető vízét.

Nagyon szépek vagytok, igazán szeretlek benneteket, biztos vagyok benne, hogy minden környező erkély irigyel minket- szólt nevetve csilingelő hangján.

De egy odatévedt darázs az arca körül kezdett keringeni, vészjósló zümmögése

úgy megijesztette Pannát, hogy szabad kezével arcához kapott, a hirtelen mozdulattól, a jobb kezében tartott kannája meglódult, és nekicsapódott a primula cserepének.

A szerencsétlen felbillent, átesett a korláton, és zuhanni kezdett lefelé.

Panna, kővé vált a rémülettől, tekintetével meredten kísérte a zuhanó növény látványát.

A cserép, éles csattanással szinte szétrobbant az aszfalton, kis híján, fejen találva egy arra botozó anyókát, aki rémületében elejtette szatyrát, kitálalva a járdára annak minden tartalmát.

A virágok dermedt csendben álltak. Senki nem mert a másikra nézni.

Elég egy rossz mozdulat, és mindennek vége- suttogta a muskátli, a mimóza félrefordult, és letörölt egy levelére hullott könnycseppet.