A csendnek szavalok

Valahol egy-egy
Furcsa négyzet,
Benne hol állat,
Hol ember képe.

Mint egy terem,
Ahol egy marék
Vértelen sereg,
Költők, művész emberek.

S én betoppanok,
Kattogok, aláírok.
Majd jön számos kattogás,
Ki dicsér, ki bírál, szavazás.

Dalokat hozok, s
Némán dalolok,
Ropog a billentyű,
Szertelen rohanok.
Végül maradok, s
Ahogy telnek a nappalok,
Újra és újra
Friss dalokat hozok.

Jókedv jön, jókedv megy,
Hol hallanak, hol
Meg sem értenek,
Pedig én éneklek.
Éneklek, bár olykor
Hamisan, de szólok,
A lélekhez írok,
Néha kicsit sírok.

Ti már csak hallgattok,
Mint a megkopott sírok,
S én immár újra és újra
A csendnek szavalok,
a semminek írok.
Véletlen? Tán nem az.
Süketek a falak,
Nekem csak ez maradt.

Én éneklek, ti daloltok,
S e kánon disszonáns káosz,
Egymást mi meg nem halljuk,
Ki-ki - én is - csak sajátunkat fújjuk.

Ám mégis maradok, érzem a súlyt,
Talán küzdök, s miközben dalolok,
Majd néha én is rátok hallgatok.