Vihar

Anna, érdeklődve figyeli az egyre távolodó fákat, miközben a busz hátuljában heves vitába bonyolódnak a kártyázó férfiak.

– Dögöljek meg, ha meg nem eszem – ordítja az egyik cingár testű.

– Azt adja neked az Isten! – ripakodik rá társa, mire se szó, se beszéd bekapja az előtte heverő tétként felajánlott tízest. Akár egy hangyaboly, úgy élednek életre a gibicek*. A busz csikorogva fékez. Az egyik szemlélő előreesik, sokatmondó puffanással ér padlót. Jókora derültséget okoz a látvány, nevetésbe fullad a korábbi heveskedés. Az első ülésről kétségbeesetten jelzik, eleredt az eső. Mire begurulnak a kemping parkolójába, hatalmas robajjal szakad le az ég alja. Kis ideig még várakoznak, majd két alapos támadás közötti szepretésben** leugrálnak sátraikat felhúzni.

– Piszkos hideg lett – állapítja meg egy soványka asszony. Gyorsan járnak a kezek. Míg a lányok építkeznek, a fiúk éktelen kurjongatások közepette takarítják el a sör maradékát.

– Lányok, irány a Balaton – kiáltja el magát az egyik asszony.

Anna még soha sem látta a tavat, alig várja, hogy megpillanthassa. Ettől a vihar sem tántoríthatná el. Csak ne fújna ennyire, ez az érces tapintású, szúrós szél. Fejükön nejlon zacskó. Mariska pecabottal igyekszik minél gyorsabban elérni a vízpartot (ha csak teheti, nő létére is szívesen adóz, e nem túl asszonyokra szabott hobbijának). Így indulnak el ketten, majd egy nagyobb szájú teremtés is hozzájuk csapódva, hármasban a mólók irányába.

– Istenem, ilyen szépnek álmomban sem hittem volna – kiáltja el magát meghatottságában Anna, amint megpillantja a nagyra duzzadt hullámaival durcáskodó tájat. A végtelennek tűnő taréjok… indigóban sínylik valami homályos folt. Az lenne a túlsó part?! Ha majd kisüt a Nap, megkapja rá a választ. Talán túl sokat várt ettől a találkozástól. Elképzelte magában az ismerkedés pillanatát, készült rá, csak mindent elront a hihetetlen erejű szél. Nyár van, mégis elég ennek a makacs, szeszélyes víznek egy csöppnyi vihar is ahhoz, hogy kibírhatatlan hideget áramoltasson magából. Mennyi sóhajtó lélek lélegzik fel minden csobbanásban, amint a sziklás partnak csapódik… Anna libabőrössé válik a természet fagyos simogatásától. Borzalmas lehet a hátán hánykolódni ebben az ítéletidőben – gondolja.

A stégen, mintha mi sem történt volna, kitartóan gubbasztanak a fogást leső, esőkabátos férfiak. Szinte egymásba érnek, annyian vannak, abban a reményben, hogy a balatoni szörny egyszer, végre valahára növeli majd diadalukat. Ők akkor is pecáznak, ha amúgy az teljesen értelmetlen. Ki-ki a maga botját lóbálva, igyekszik bejuttatni horgát a tóba. Merész mutatvány, mindezt ellenszélben véghezvinni. A lányok összehúzódnak, egymást óvva a kellemetlen áramlattól. Sikertelenül. Alig negyed óra elteltével jéggé fagy bennük a lélek. Az egyik horgász megszólítja őket:

– Ugyan kedveseim, nem jobb lenne egy forralt bor mellett?

– De éppen, hogy jobb lenne – válaszolja sokat mondóan az idősebbik asszony – lányok, utánam! – mire mindhárman hátat fordítanak a csalódott embernek és gyors léptekkel indulnak vissza a kempingbe. Erre felé könnyebben vették az akadályt, a visszafelé vezető úton már nehéz pajzsként feszülnek testükre az átázott ingblúzok.

– A szentségit! Ez piszok rongy idő!

– Sebaj, kislányok! Megisszuk azt a forralt bort, ha már ennyire nekiindultunk… Nézzétek, ott egy büfé. A fiúknak amúgy is mindegy...– szapora léptekkel indulnak meg az épület bevételére.

Nem kell biztatni egyiket sem, erőltetett vidámságot tettetve követik. Mily nagy csoda egy kirándulás hangulata… még azon is nagyot kacarásznak, amin későbben már csak sírni támadna kedvük. Nem annyira az itóka íze ingerli agytekervényeiket, mint a fedezék lehetősége. Bőrükön nagyokat koppant egy-egy kövérebbre hízott vízcsepp.

– Na, akkor végre itt szárazban lehetünk – harsonázza Anna.

– Ma berúgunk lányok! – kiált fel a hobbi-horgász.

– De be ám! – tromfolnak egyöntetűen a többiek.

Lerázzák magukról a vizet, olyanok, akár három elázott hosszú szőrű eb.

– Mi tetszik? – kérdi halkan, torkát sokatmondóan köszörülve egy pingvinszerű pincér. A korábbi csendet, halk zongoraszó töri meg, s a lányok is felnéznek végre. Döbbent tekintetük az első asztalra téved. Elegáns úriember tartja kezében karcsú poharát. Vele szemben csillogó flitteres ruhában ülő nő. Körös-körül habos damaszt, diszkrét ételszag csábítaná a tiszteletlen öltözetű társaságot az étterem belsejébe. Halásznadrágjaikban bizarr látványt nyújtanak.

– Na, lányok akkor itt ma nem iszunk – szólal meg Anna, mire hirtelen sarkon fordulnak, akár három igazi katona. Odakint fájdalmasat mar hátukba a vihar újabb csatározása. A férfiak még mindig verik a blattot. A buszon egyetlen elemlámpa szolgáltatja a fényt. Nekik ez már mit sem számít. Sietősen ülnek be, a sátrakat közben összedöntötte a huzat. Előkerül egy üveg konyak. Körbeadogatják, ki-ki vérmérsékletének megfelelő gyorsasággal iszogatja a tömény párlatot. Tetőfokára hág a jókedv. Odakint csendes szellő lenget egy nejlon zacskód. Elült a vihar, milliónyi fényével pompázik az ég.

– Hatalmas halat fogtunk – töri meg a társaság addigi kártyatémáját viccesen Anna.

– Ebben az időben?! – jön a kiábrándító kérdés.

– Bizony akkorát, hogy még a botunk is beletört – de erre már a lányok hangos hahotázásba kezdenek.

– Egy kis kontyalávalót a dolgozó nőknek? – kérdi kacsintva a pénzevő.

Anna szeméből kicsurran a könny:

– Még álmomban sem gondoltam, hogy ilyen hatalmas… ilyen nagy a Ba… jaj, ba…a meg –mondaná, de nem marad rá ideje. A szokatlan ízű fanyar ital visszaköszönve hagyja el a torkát…